Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

47.

*Draco POV*

- Mit csinálsz? - Lépett mellém Monro, Lauren legjobb barátnője. 

Lapoztam egyet a könyvben és nem néztem rá, inkább tudomást sem vettem róla, hiszen nem volt semmi köze ahhoz, amin épp ügyködtem, ráadásul a lányhoz sem volt közöm. Arról nem szólt az átok, hogy ha Lauren az elrendelt felem, akkor a barátaival is jóban kell lennem. Laurennel is elég nehéz jóban lenni néha, nemhogy a körülötte lévőkkel.
A lány nem törődött a némaságommal, egy hatalmas, hangos sóhajtás kíséretében leült velem szemben az asztalhoz és megvárta, amíg végre rá emelem a tekintetem.

- Szedd le Lauren kezéről azt az izét - Közölte egyszerűen.

Felvontam a szemöldököm és nem tettettem az idegességem és a nyugtalanságom, ha valaki beleszólt a magánügyeimbe. Most valószínűleg jól láthatóan megfeszült a szám és a homlokomat is összeráncoltam.

- Nem a te dolgod - Közöltem egyszerűen és visszahajoltam a könyvem fölé, amiből épp erre próbáltam meg megoldást találni.

- Lauren a legjobb barátom és ezért igenis az én dolgom.

- Attól, hogy a legjobb barátja vagy, semmi közöd ahhoz, ami velünk történik - Mormogtam idegesen a könyvemnek.

- Draco Malfoy - Sóhajtotta a nevem, mire lassan kiemeltem a fejem a lapok sokaságából. - Kedveled Laurent?

- Mi vagy te? - Vontam vállat közönyösen. - Valamiféle szócső? Vagy kerítő? Gardedám?

- Nem játsszunk gyerekes csínyeket - Nevetett fel halkan és karba tette a kezeit a mellkasa előtt. - Ha Lauren kedvel, nem engem fog küldeni, hogy kiderítse, te is így érzel e. Reméltem, hogy legalább ennyire ismered őt. 

- Nem ismerjük egymást - Motyogtam és visszanéztem inkább a sorokra.

- Akkor miért akarsz vele lenni? 

- Befejeznéd az idegesítésemet és visszamennél a saját életedhez? - Pöfögtem idegesen a szavakat.

- Hogyne - Nevetett fel. - Csak egy valamit árulj el, jó?

Szótlanságomat valószínűleg felhívásnak vette és nem elutasításnak, mert nem várt a kérdésével és nem is sétált el.

- A családod élvezi, ha valaki életét tönkre teheti? - Halkította le a hangját a kérdés közben, aztán felállt az asztaltól. - Ez valamiféle hobbi nálatok?

Hihetetlenül felnevettem és hátra dőltem a székemben. Monro ideges, tehetetlen arckifejezése ellentétben állt az én nemtörődöm mosolyommal, amit rávillantottam. 

- Azt hiszed, hogy hallasz valamit és ismersz? - Felvontam a szemöldököm, hogy ezzel is kérdőre vonjam. - Nem a te dolgod, ami velünk történik, mi majd megoldjuk. 

- Ahhoz képest, hogy okos vagy, egy oltári nagy seggfej is - Egy mosolyra húzta a száját és megingatta a fejét. - Szedd le azt az izét mindkettőtökről, mielőtt Lauren még jobban sérül.

- Lauren az én és a családom felelőssége most már - Feleltem és inkább becsuktam a könyvet, hogy én tudjam ott hagyni a helyszínt, hiszen úgy láttam, a lány nem hagyja annyiban egy hamar. 

- Elvesztette miattad a családját - Figyelmeztetett megint. - A büszkeségét az apád miatt és a szabadságát az az izé miatt - Bökött a kezem felé, ahonnan kilátszott a sebhely. - Nem hagyott a családod neki semmit, most pedig te döngölöd még jobban a földbe az utolsó érzelmeit is. 

- Kösz a tanítást - Biccentettem jegesen. - De maradj ki ebből!

Azzal fogtam magam, a hónom alá vettem a könyvet és hátat fordítottam neki. Nem voltam kíváncsi a gyerekes viselkedésére és a helyettesítő szerepre. Ha Lauren akar valamit, mondja meg ő nekem. Nem úgy ismertem meg, mint akinek gondja lett volna a véleménye kinyilvánításával és a szája kinyitásával, ha bármi nem tetszett neki. Ha pedig ezzel valamit el akart érni, hogy ide küldte a legjobb barátját egy kis lelki tréningre, nagyon rosszul gondolta, hogy majd megenyhülök.