Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

76.

*Draco POV*

Hosszú ujjú inget vettem fel, amikor haza mentem. Hiába kezdett tavasziasodni az idő, még elég hűvös volt ahhoz, hogy teljesen neki vetkőzzek és a karomat sem volt kedvem mutogatni. Tudtam, hogy örülnöm kellett volna neki, hogy végre megtaláltam Lauren személyében azt a valakit, aki viszonozta az érzéseimet, aki kész volt áldozatokat hozni értem és aki miatt eltűnt az Agrum Infectio hatása és látható sebhelye. Viszont ezzel ellentétben nem igazán voltam boldog, mert tudtam apám álláspontját a dologgal kapcsolatban. Ha megtudta volna, hogy Lauren közel került hozzám, hogy érzek iránta valamit és ez viszonzásra is talált, akkor neki kezd majd a kiselőadásának, amihez nem volt kedvem. Habár az lett volna a kisebbik baj, hogy végig kellett volna hallgatnom, hogy a szerelem legyengít és eltereli a figyelmemet. Azt viszonyt nem szerettem volna, ha kényszeríti a lányt, hogy még közelebb kerüljön a családomhoz és esetlegesen részt vegyen a sötét, titokzatos szarjainkban, amiket én is egyre kevésbé toleráltam, nem akartam még őt is belevonni.

- Milyen volt a hétvége? - Mosolygott rám anya, amikor besétáltam hozzá az étkezőbe.

- Pihentető - Biccentettem aprót, aztán fogadtam az apró, arcomra adott üdvözlő csókját.

- Mit csináltatok? - Érdeklődött, közben pedig a pálcájával sorra terítette meg az asztalra a vacsorát. 

- Nem igazán szeretnék erről beszélni - Mormogtam és ledobtam magam az egyik székre.

Hiába tudtam, hogy fölöslegesen titkolózom előttük, hiszen pillanatok kérdése, hogy akár varázslattal, akár varázslat nélkül kiderítsék, amit akartak tudni. Mégis ez olyan téma volt, amit úgy éreztem, jobb, ha megtartok magamnak. Mégis mit mondhattam volna nekik? Hogy bocs anya, teljesen apa kérése ellen mentem és ahelyett, hogy  a kötelességemet tartottam volna szem előtt, jól belezúgtam a lányba és végig szeretkeztük a hétvégét? Valószínűleg örömmel fogadta volna a hírt, habár ő még inkább mosolygott volna a dologra, apa viszont tudtam, hogy nem fogadná könnyedén.

- Értem én - Nevetett fel halkan. - Felnőttél.

- Anya, tényleg nincs kedvem erről társalogni - Forgattam meg a szemem.

- Apádnak mondtad már? - Kérdezett vissza.

- Hagyhatnánk a témát? - A fejemet a kezemre támasztottam, ahogy próbáltam unott fejet vágni ahelyett, hogy az ijedt arckifejezésem elárult volna.

- Nem szívesen szólok bele, de remélem tisztában vagy vele, hogy nem rejtegetheted magad örökre - Mondta.

Felvontam a szemöldököm és kérdőn néztem rá. Amikor találkozott a tekintetünk, anya egy pillanatra lenézett a kezemre, ami előttem volt az asztalon, majd vissza rám. Én nyeltem egyet és az ölembe rejtettem a kezem. Baszki, ennyi ideig se tudtam rejtegetni.

- Draco - Sóhajtott anya és leült a mellettem lévő székre.

Nem néztem rá, mert nem akartam hallgatni a kioktatást, nem akartam találkozni a vádló tekintetével és nem akartam szembenézni még a végzetem előszobájával sem. Anya lenyúlt az ölembe és megfogta a kezemet, aztán visszatette az asztalra. Hogy megbizonyosodjon róla, hogy tényleg nem csalt a szeme és elmúlt az átok, kissé feljebb csúsztatta az alkaromon az inget és bekukkantott a most már makulátlan területre. Még egyet sóhajtott, én pedig elvettem a fejem a másik kezemről és hátra dőltem a székben.

- Nem kell mondanod semmit - Motyogtam. - Elcsesztem, de vissza tudom fordítani a javamra.

Anya felnevetett, én pedig értetlen és dühös szemmel néztem rá. 

- Majd rájössz, hogy nem ilyen egyszerű - Felelt végül.

Felemelte a pálcáját és elmormolt egy varázsigét, majd az ajtó felé suhintott. A mondóka hatására becsukódott az ajtó és egy halvány védelemmel látta el a zárat, ami megnehezítette a belépni kívánók dolgát, hogy azonnal ránk törhessenek, így időt adva arra, hogy legalább befejezzük a kétes mondatainkat. Visszafordult hozzám és szemeiből kedvesség, mégis szigor sugárzott.

- Azt hiszed, hogy ha szerelmes vagy, akkor azt csak úgy vissza lehet fordítani? - Vont kérdőre, én pedig vágtam egy grimaszt a szóhasználatára.

- Nem vagyok szerelmes - Tagadtam meg talán még a saját érzéseimet is tudat alatt.

- Én is beleszerettem apádba anno - Sóhajtott újabbat, aztán halkan felkuncogott. - Ha az ember érez valamit, nem tudja csak úgy letagadni. Máshogy néz a tettekre, a következményekre, az emberekre, máshogy viszonyul a veszélyesebb dolgokhoz. Legyengít és összezavarja a fejed, mert nem tudsz tisztán gondolkodni. 

- Nem volt bajom a gondolkodással, anya - Feleltem. - És azzal sem, hogy teljesítsem a feladataimat. 

- Nem halogathatod sokáig apád elől sem, remélem tudod - Nézett rám komoly arccal.

- Megpróbálnám még egy rövid ideig, ha lehet - Kértem őt halkan. - Csak amíg tisztába teszem magamban a dolgokat.

- Legyen - Sóhajtott egyet.