Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

81.

Szorongattam a pálcámat, amíg mindenki be nem állt a saját párja elé a sötét varázslatok kivédése órán. Éreztem, ahogy a feszültség és a szorongás egyvelege marja a belsőmet és bugyogó lávaként várja, hogy a felszínre törhessen. Draco állt előttem, ahogy oly sokszor máskor is, hiszen senki nem szándékozott velünk párbajozni. Mivel a korábbi, minket összekötő átok hatása elmúlt, már nem jelentettünk veszélyt egymásra. Legalábbis mindenki így gondolta. Az igazság az volt, hogy ha lehet, most még jobban gyűlöltem Malfoyt, mint eddig valaha, hiszen tudtam, hogy hazudott nekem és most magának is hazudik. Mivel az Agrum Infectio hatása és a sebhelyek visszatértek volna, ha ismételten szükség lett volna rá, ennek utána jártam, ezért tudtam, hogy Draco még mindig érez valamit irántam, ahogy én is iránta. Nem tudtam, hogy mi lehetett az oka annak, hogy ilyen sebesen letagadta a kettőnk közötti szerelmet, de volt egy sejtésem, ezért is kezdtem bele a kis magánakciómba. Tudtam, hogy ha ezt a szüleim megtudták volna, a kitagadáson felül még meg is öltek volna, de nem volt mit tenni. Elgondolkodtam, hogy vajon saját magamtól vagyok e ilyen vakmerő és elmebeteg, hogy ilyen dolgokra vetemedtem vagy talán egy bűbáj hatása alatt álltam, amikor ezt kiötlöttem. Erre nem tudtam volna biztos választ adni, de éreztem, hogy az idő elteltével egyre jobban belebolondulok a dologba. 
Néztem Draco arcát, ahogy jegesen, semlegesen pillantott rám a másik oldalról. Első kézből tudtam, hogy sosem szeretett ellenem viaskodni és ezért valahol rosszul éreztem magam, amiért ennyi motivációt éreztem magamban abban a pillanatban, hogy az összes, újonnan tanult átkot rászórhassam. Elgyengültem, amikor a szeretkezésünk utáni napon elmesélte őszintén, hogy amikor így álltunk egymással szemben egy csata előtt, mindig aggódott, hogy ki tudom e majd védeni a csapásait és félt, hogy megsebesít valamivel. Jól esett és végigfutott a borzongás a hátamon a gyengéd aggodalmára, de most erősebb volt a bizonyítási vágy és a harag, amit iránta éreztem.

- Pálcákat fel! - Hasított át a hang a termen.

Mindenki szinte egyszerre mozdult, ahogy magunk elé emeltük a pálcáinkat, hogy minél előbb meglendíthessük őket. Folyamatosan a szőkeség íriszeibe voltak láncolva a pilláim, közben pedig tonnányi varázslat átsuhant a fejemben, hogy melyiket is használjam. Összeszorítottam a számat, ahogy az idős varázsló elkezdett visszaszámolni az óra kezdetéhez. Mély levegőt vettem és lassan kifújtam, hogy lenyugtassam magam, ahogyan azt Mr. Malfoy javasolta nekem. Móka haragból cselekedni, de a tiszta fej mindig jobb, mint egy kaotikus, mágiával teli üst, amiből sose tudhatod, mi folyik ki és mit vonz következményképpen. Tudtam, hogy egyszerre követtem el életem legjobb döntését és legnagyobb hibáját, amikor Lucius Malfoyhoz fordultam segítségért. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy hatalmas ostobaság volt az is, hogy engedtem magam átadni a Draco iránt érzett szerelmemnek, amit azóta is gyűlöletre fordítok, ha tudok, habár rá kellett, hogy jöjjek, hogy így sem tudom teljes szívemből utálni amiatt, amit tett. Sőt, még érte is cselekszem és még mélyebbre süllyedek egy olyan árokban, ahonnan még ő maga húzott vissza mindig, hogy megvédjen.

Szinte még véget sem ért a visszaszámlálás, már a tüdőmbe juttattam egy nagy adag levegőt és kántáltam az első átkot, amit kiötlöttem. Draco meglepődötten, kissé szélsőséges mozdulatokkal hárította a rá szórt varázslatot és láttam az arcán, hogy értetlenül állt a hallottak előtt. Halvány félmosoly jelent meg az arcomon, mielőtt újból dühös ábrázatom lett volna és megint felemeltem volna a pálcámat. Mielőtt kimondhattam volna a második átkot, Draco lendítette a pálcáját, én pedig éppen, hogy elkaptam az utolsó pillanatot a lehetőségre, hogy ne találjon el a rám szórt mágia. A szívem hevesen vert és egy pillanatra megszédültem a töméntelen adrenalin áramlásától, ami a hirtelen jött ijedtség mellékhatásaként áradt szét bennem. Nagy levegőket vettem és kitágult pupillákkal néztem az előttem lévő szőkeséget. Testtartása merev volt, mégis annyira könnyed, mintha semmi sem történt volna. Úgy tudta szórni a leghalálosabb és legsebzőbb varázslatokat, mintha csak az elsőben tanult igéket kántálta volna. Csodáltam a kiállását és a kitartását, amit sejtettem, hogy nekem nem volt meg, hiszen rajtam azonnal meglátszott, hogy nehézségbe ütköztem. 
Ujjaimat megmozgattam a pálcán és halkan, szinte magam elé morogva mondtam a következő átkot, amit rálőttem Draco alakjára. Ő sikeresen hárított, én pedig azonnal nyomtam a következőt, ami az eszembe jutott, sorozva őt a csapásokkal. Malfoy egyre hátrébb araszolt, hogy az egymás után jövő igéim mind ártalmatlanná tudja tenni, én pedig mindig egy lépéssel közelebb mentem, ahogy betámasztottam a lábammal, mintha csak egy nehéz tárgy eldobására készülnék. 
Éreztem, ahogy lassan fogy az ötlet és az erős is, na meg a gombóc is nagyobb lett a torkomban, ahogy a másodpercek teltek. Összeszorítottam a fogam és már vicsorogva mondtam ki az utolsó átkot, mielőtt úgy néztem volna ki, mint egy eszelős. A szemeim már valószínűleg vörösek voltak a visszafogott könnyektől, de nem akartam megadni senkinek a látványt, amire valószínűleg sokan vágytak, hogy gyengének tudjanak. Inkább csak megálltam, vettem egy mély levegőt, miközben Draco szemeibe fúrtam a saját tekintetem és vártam egy kicsit. Azt hittem, hogy most ki fogja használni a lehetőséget, hogy nyerjen a párbajban, hiszen ő tudta, mikor vagyok gyenge és mikor támadhat, de a várakozásommal ellentétben csak kissé meglágyult szemekkel és megvont szemöldökkel figyelte, ahogy szépen lassan széthullottam. Nem akartam, hogy sajnáljon, nem kellett a törődése, most nem. A plafon felé pislogtam, nehogy kigördüljön a könnyem és inkább hátat fordítottam neki, hogy visszasétáljak a kijelölt helyemre, ahonnan jócskán előrébb sasszéztam, nem törődve a következménnyel, hogy tökéletes támadási felületet adtam neki az oda nem figyelésemmel.