Sötét pillantás /Draco Malfoy FF/

69.

*Draco POV*

Hogy miért csináltam? Gőzöm sincs. Éreztem, hogy kell már egy kis kikapcsolódás, hiszen az iskola, a vizsgák és a szüleim által gyakorolt nyomás mind összenyomtak és kezdtem ellehetetlenedni. Az év során elég gyakran csináltam ilyet, amióta elég idős voltam ahhoz, hogy egyedül is megálljak a lábamon és egy hétvége alatt ne robbantsam fel a nyaralót, ne átkozzak el mindenkit és ne hozzak a saját fejemre bajt. Néha jól esett egyedül lenni és kiüríteni a fejemet, nem gondolni a vizsgákra, nem az órákon rágódni, nem a házi feladatok határidején görcsölni és végképp nem a családi ügyeken tanakodni. Viszont az, hogy Lauren is csatlakozzon hozzám egy hirtelen ötlet volt akkor, amikor megcsókoltam. Nem is tudom, hogy mi ütött belém, még sosem vesztettem el úgy a fejem. Egyszerűen túl sok minden összecsapott a fejemben és nem gondolkodtam, úgy viselkedtem, mint egy alsóosztályú kisfiú, aki a hormonjaival küszködik. 
Habár meg kellett hagyni, hogy egyre többet gondoltam arra, hogy lassan itt az ideje annak, hogy megnézzem, mennyire bízik bennem. Szerettem volna távol tartani magamtól, szimplán csak eleget tenni apám kérésének és nem foglalkozni a lánnyal. Úgy indult az én fejemben is, hogy csak egymás mellett sétálgatunk, legfeljebb megfogom a kezét és kész. Nem akartam közel kerülni hozzá, sőt, azt szerettem volna, ha a lehető legtávolabb marad tőlem és semmilyen kapcsolatba nem kerülünk a kötelezőn kívül. Aztán egyre többet volt mellettem és kezdtem azt érezni, hogy nem is annyira idegesítő, mint gondoltam, vagyis de, de szórakoztató volt, ha nem velem csinálta. Rájöttem, hogy okos, szenvedélyes és sokkal több van benne, mint az a kis csitri, akit addig mutatott nekem. Amikor megölelt, valahogy ellazított és mágikus módon elérte, hogy egy pillanat alatt leeresszen a feszültségem. Megtanultam mellette elengedni magam és lassan mosolyogni is, amikor velem volt. Elérte, hogy lépésenként levetkőzzem a jeges arcomat, egyre többet mosolyogjak és egyre jobb kedvem legyen mellette, hogy egyre kevésbé érezzem a feszültséget és a nyomást és hogy egyre kevésbé stresszeljek. Emlékszem az első csókunkra, ami bár kaotikus volt, fura módon kellemes. Nem vesztette el önmagát mellettem, maradt ugyanaz a nagydumás, bevállalós és belevaló nő, aki eddig is, csupán belátást engedett az aggodalmaiba, a féltékenységébe, a gyenge pontjaiba és a rossz kedvébe is. Nem hisztizett azért, hogy legyek romantikus és dobjam el a saját világomat azért, hogy vele enyelegjek. Nem könyörgött a szép szavakért, a folytonos együttlétért, hogy mindenkinek megmutassuk, hogy együtt vagyunk. Türelmes volt velem és eleinte ez még jobban aggasztott, hiszen azt gondoltam róla, hogy kihasznál, tervez valamit és túl csendes ahhoz, hogy ezt valóban így csinálja. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Idővel előjött néhány kétsége és kérdőre vont, hogy mit csináltam és hol voltam, de ezek mind olyanok voltak, amiken mosolyogtam volna, ha nem lettem volna ideges. Aggódott értem és segíteni akart, nem pedig mindenáron belelátni a dolgaimba és ezért hálás voltam neki. Alkalomadtán feszengve gondolkodtam el rajta, hogy vajon meddig fogja bírni mellettem, hogy vajon meddig tolerálja a titkaimat és a visszautasításaimat és ezekkel az alkalmakkal először éreztem a félelmet, hogy elveszítem magam mellől. Bolondságnak gondoltam, mert alig ismertem, annak ellenére, hogy négy hónapja alkottunk egy párt. Mégis túl jó volt, túl jól alkalmazkodott hozzám, a családomhoz és a körülményekhez. 

- Nagyon elgondolkodtál - Lauren hangja mintha víz alól jött volna egy pillanatra, amíg az álomfelhőmben ragadva evickéltem a való világ felé.

- Hm? - Hümmögtem vissza és inkább kinéztem az autó ablakán, hogy merre járunk. - Fáradt vagyok.

- Minden oké? - Kérdezte és apró kezét a térdemre simította, ami kilátszott még a hosszú kabátom alól.

Halványan elmosolyodtam és felé fordultam. A saját kezemet az övére csúsztattam, ami előcsalt belőle is egy mosolyt. Sóhajtottam egyet és megint bólintottam. Utáltam, ha megkérdőjeleztek, de tőle elviseltem, hisz volt benne valami bájos aggodalom, amit mondhatni soha nem tapasztaltam.

- Persze - Feleltem a kérdésére. - Azért jövünk, hogy kikapcsolódjunk. Fáradt vagyok.

- Oké - Motyogta és ő is az ablak felé fordult.

Megsimogattam az ujjaimmal a kézfejét, ami a markomban volt, aztán játszani kezdtem az ujjaival, ahogy újból alá merültem a gondolatmenetemben.