Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

3. Újabb lövés

*18 hónappal később*

Hope szemszöge

Az istenit neki! Kibotorkáltam a szobából. Lisa a másik helységben volt.

- Hope! - kiáltotta.

Ne kiabálj már! Oda siettem hozzá és felvettük a két táskát. Azonnal kirohantunk az ajtón. Az autó mindig a ház előtt áll, pontosan ezért.

Úgy vágtuk be magunkat, hogy azt hittem kiesik az ajtó a helyéről. Lisa kifarolt. Csak a gumik csikorgását lehetett hallani, ahogy előre indult az autó. Hátra néztem, de ne jött ki a házból.

- Megint meglőtt! - néz rám Lisa, micsoda észrevétel.

- Rohadjon meg. A vállam...

Lejjebb húztam a pólót, ami már véres volt. Megint. Buzi sebhelyes. Szerintem senki nem utált még így embert, mint én őt. Elég sok okom van rá.

- És most mégis hova menjünk? - néztem rá Lisa-ra.

- Kalifornia - vágta rá.

- Megint arra?

- San Diego.

- San Francisco-val sem voltunk szerencsések - nyögök fel.

- Ahogy Phoenix, Denver, Houston, Kansas...

- Elég! - szóltam rá. - Nem kell felsorolni. Úgyis megtalál minket. Mindig megtalál. Akármennyire figyelünk megtalál. Ez meg az ötödik lőtt sebem - nyafogtam.

És ez látszani fog. Nem tudom takarni. Másfél éve menekülünk tőle, de mindig megtalál. Legalább a nyolc alkalomból, csak ötször tudott meglőni. Szar az arány.

- Külön kell mennünk - nyögöm ki, miközben a vérzést próbálom csillapítani.

- Nem! Megmondtam, Hope. Nem - elég agresszív még mindig.

- Engem akar, Lisa. Ezt tudjuk mind a ketten. Nem te kellesz neki. Te útban vagy számára és ezért képes megölni.

- Nem érdekel - akad ki újra. - Megmondtam neked, veled maradok. Nem mész egyedül sehova.

Nem mondtam már neki semmit. A támadások alatt elég nyilvánvaló volt, hogy engem akar. Nem tudjuk miért. Nem egy beszédes fickó, hamarabb használja a fegyverét, mint a száját. Hiába kérdeztem fecsegésre nem hagy időt.

Egy óra múlva állt meg az országút szélén. Nem igazán járt erre autó. Előszedte a kis orvosi táskáját.

- Milyen menő vagy - nézek rá, amikor kivesz belőle mindent.

- Muszáj volt.

Ideges. Lisa ritkán ideges, de az látszik rajta azonnal. Nem tud úgy megálljt parancsolni az érzelmeknek, mint én. A harmadik lövés után letett egy elsősegély tanfolyamot. Precízen is vette kezelésbe a sebet. Én az ellenkező irányba néztem. A táj nem valami szép. Mondjuk úgy sincs itt semmi.

- Úgysem tudunk sokáig San Diego-ban maradni - szólalok meg, hogy tereljeü a gondolataim.

- Három hónapot adok magunknak - helyezi be a cérnát a tűbe. - Ha megtalál, ha nem, utána tovább megyünk.

Vajon most hova? Az államok között ugrálunk hamis amerikai papírokkal. Sehol sem lesz jobb. Amint készen lett vele visszaült és tovább mentünk.

- Éhes vagyok - szóltam két óra múlva.

- Majd megállok egy benzinkútnál.

Nagyszerű. Az idegessége két napig tart, mindig. Aztán mint akit elvágtak. Jó kedvű lesz. A különbség köztünk ordító, akár egy nagy szakadék. Ha az emberek ismernének minket és azt, hogy mi elől menekülünk azt mondanák én viselem jobban, de nincs így.