Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

78. Családi örökség (+16)

Bucky szemszöge

Csak jártak a gondolataim, ahogyan őt öleltem. Már amikor Tony közölte Lisa-val, hogy Hope elmegy akkor tudtam, hogy ezt úgysem engedem.

Ahogyan pedig beszélték a részleteket már aggodalom volt bennem. Minden el volt rendezve, csak indulniuk kell, akár akkor azonnal vihette is volna, ahogyan másfél évvel ezelőtt tettük meg velük. Akkor pedig esélyem sem lett volna itt tartani.

De megkaptam ezt a napot és teljesen biztos voltam abban, hogy nem megy el, ezért is küldtem be ide. Így pedig főleg nem engedem el. Ha szeret akkor mellettem marad. Magam mellett tartom.

- El kell menjek egy orvoshoz - szólalt meg a pár perces hallgatásunk után. - És minél előbb.

- Mióta? - tettem fel a legfontosabb kérdésem.

Mégis mióta érez így? Miért nem mondta, ha így érez? De Hope csendben volt. Szeret engem és ezt most nem fogja velem eljátszani. Végre én is kimutathatom felé az érzéseim.

- Mióta? - ingerült voltam, amiért nem válaszolt elsőre és parancsoló hangomra egy kicsit összerezzent.

- Már egy ideje.

Nagyon lassan szívtam be a levegőt és fújtam ki. Elég idő volt, hogy ne essek megint neki, mert ez kurvára nem válasz.

- Most viszont mennem kell - emelte el maga elől a karjaim.

- Mégis mit gondolsz? - öleltem át újra. - Sehova nem fogsz menni.

- De nekem...

- Kurvára - fordítottam a hátára és néztem le az arcára - nem érdekel, hogy kivel mit beszéltél meg. Egy dolog érdekel. Te. És te itt maradsz velem.

Gyengéden simogattam meg az arcát. Próbáltam olvasni az arcát, a szemét, de most kifejezetten jól dolgozik azon, hogy ez ne sikerüljön. Lehajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de a mellkasomra tette a kezét, hogy megállítson és el is fordította a fejét.

- Minél előbb dokihoz kell menjek - hangja semleges volt, tényleg sokat dolgozik azért, hogy ne lássam mit is gondol.

- Valami baj van? Fáj valamid? A szíved? - tettem aggódva a kezem a bal mellkasára.

- Jesszus - lökte el a kezem. - Nem, nem azért.

- Akkor mi a baj? - el akar tűnni tőlem, azért mert elmondta valódi érzéseit.

- Szerinted? - fordult felém dühösen, amit tényleg nem értettem. - Elélveztél bennem! És még nem szedem a gyógyszert.

- Legyél a feleségem.

Ez volt az első gondolat, ami felötlött bennem és hangot is kellett neki adjak. Velem ellentétben ő döbbent volt. Nyilván nem erre a mondatra számított, de én elhatároztam magam.

- Legyél a feleségem - mondtam ki újra. - Legyél mellettem, ne menj el. Szeretsz és én is téged. Túl sok bánat és lelki sérülés van bennünk, hogy ezt hamarabb beismertük volna egymásnak.

- Bucky, mi ketten...

- Nem leszel többé a titkom.

- A titkod? - fordította vissza felém gyönyörű arcát.

- Soha többé nem leszel. Imádlak - csókoltam a nyakába - és nagyon szeretlek - csókoltam végig arcát, amin végre nevetett. - Ne legyél a titkom. A feleségem, az már sokkal jobban hangzik.

- De ez...

- Gyors? - billentettem oldalra a fejem. - Nem érdekel. Mondtam már, semmi nem érdekel csak te. Annyi módon mondtuk már el egymásnak, hogy szeretjük a másikat, de még sosem mondtuk ki így. Tisztán. Sosem mondtam ki, hogy mennyire szeretlek - pedig csak ezt az egy szót kellett volna kimondani és minden jó lenne már. - Velem maradsz?