Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

91. Jó látni

Hope szemszöge

A mindennapos vizsgálatról tartottam vissza. Alig vártam, hogy le tudjak feküdni. Csak aludtam, mert féltem én is ugyanúgy megbolondulok, mint Meg.

Most is benéztem hozzá és a földön ülve nézett kifelé. Egy kis mosolyt küldtem neki, amikor rám nézett és mintha lett volna valami hasonló az arcát. Innen más kedves gesztust biztos nem kap.

A vacsorát csak a villával piszkáltam, most nem igazán voltam éhes. Továbbra is megkaptam mindent. Már, amit itt megadnak. Egészséges kaja, állandó vizsgálat.

Nagyon boldog volt Harris, hogy úgy léptem át a 12 hetes veszélyes heteket, hogy a két magzat egészséges. Most madarat lehetne vele fogadni, hiszen 18 hetes vagyok és ha az ikerterhességek hosszát nézzük a felén túl vagyok.

A vacsora után a hasam fogva feküdtem le. Még egy kényelmesebb ágyat is kaptam, de a kalitka maradt. Szörnyűnek érzem magam azért, mert nem várom a születés pillanatát. Minden anya ezt várja, én pedig minden nap után ordítanék, amiért eltelt egy újabb.

Voltak napok, amikor én is csak a fehér falat néztem és üres volt a fejem. Egy gondolat nem volt benne. Volt olyan, hogy felidegesített ez az egész helyzet és valamit, bármit a falnak csaptam volna, de megmozdítani semmit nem lehet.

Ha így haladok megfogom érteni, hogy Meg mitől lett ilyen. Sőt, én is az leszek. Most nem aludtam sokat és a sötét szobát néztem. Nem tudom melyik a jobb a hófehér fal, vagy ebben a gyenge fényben ezek az árnyékok, amiket az őrök hagynak, amikor elsáténak.

Akkor ültem fel, amikor egy rohadt gyors árnyék suhant át a szoba falán. Mi a fene? Mikor kinéztem a plexi falon akkor értetlenül mentem oda és jóval messzebb az egyik őr feküdt a földön.

Kicsit nagyobb fény lett akkor pedig a férfi mellkasán egy fekete foltot láttam, mintha valaki megpörkölte volna. Majd mozgásra lettem figyelmes és majdnem elsírtam magam.

Tony a péncélban állt előttem és rácsapott az üvegre, majd láttam beszél is valamit.

- Nem értem! - próbáltam artikulálni, de szerintem azért értette meg, mert ő sem értett engem.

Hátra felé mutogattam neki, mert ott voltak a számítógépek és ott szokták kinyitni ezt. Gyorsan odaszaladt. A földön fekvő férfira néztem, akin már érthető ez a fekete folt.

Majdnem előre estem mivel az ajtón támaszkodtam, amit Tony-nak sikerült kinyitni. Most először léptem ki innen úgy, hogy ezt boldogan tettem meg.

- Istenem, de jó látni téged - indult meg felém Tony.

- Ha tudnád mennyire jó téged is látni - öleltem át úgy, hogy a páncél rajta volt.

- Jól vagy? - húzódik el és néz lefelé. - Milyen szépen látszik már.

- Csak te? - kérdeztem.

- És Steve. A többiek máshol keresnek.

Szóval Bucky nincs itt, de mégha picit szomorú is voltam miatta, bőven volt okom örülni is.

- A többiek? - nézi a többi szobát.

- Jack valamelyikben, Dawson - szomorúan megráztam a fejem. - De van még másik három ember.

- Oké. Szedjük ki őket és húzzunk innen.

Igazából egyszerre nyitotta ki az összes szobát, de csak a három férfi lépett ki. Jack azonnal idejött.

- Ilyet sem gondoltam, hogy mondok, de jó látni Tony.

- Téged is - csapott a vállára.

Én pedig elindultam a szoba felé, hiába szólt utánam Tony. Meg az ágyon ült. Átölelte a lábát és álla a térdén volt.