Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

117. Gyász

Hope szemszöge

Az ajtó halk kattanással zárult be, elválasztva attól, ami odakint vár.

Az üresség, amely most már nemcsak a szobát, de a lelkem is betöltötte, elviselhetetlen volt. Nem tudtam elhinni, amit mondott. Tenyerembe temettem az arcom és a halk zokogásom lehetett csak hallani.

Felkaptam a fejem, ahogy Luna közelebb bújt hozzám, fejét remegő térdemre fektetve, mintha próbálná enyhíteni a kínzó fájdalmat. Mozdulataim lassúak és gépiesek voltak, ahogy végigsimítottam Luna bundáján, de a vigasz, amit általában a kutya közelsége nyújtott, most távolinak tűnt. Semmi sem lesz már ugyanaz.

A gondolat, hogy nem találták meg Bucky testét olyan volt nekem, mint egy reménysugár. De még ez a remény is törékeny volt, hiszen valószínűtlen, hogy Bucky túlélte azt. A gyász sokkal erősebb volt, mint a remény. A fájdalom...ez a seb sosem fog begyógyulni.

Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy a jövőt immár egyedül kell megélnem Bucky nélkül. Minden erőmet összeszedtem és próbáltam úrrá lenni a könnyeimen. Erősnek kell lennem. Magam miatt, de főleg a gyerekek miatt. Bucky örökre velem marad és megvalósítom a terveit. Mindent úgy fogok tenni, ahogy ő akarta.

- Mi van, Bundás? - remegett meg a hangom, ahogy a fejét a kezembe vettem. - Megkapod a kutya ajtód.

Ahogy rám nézett olyan értelem volt a szemében, mintha tudná, hogy mi történt. Újra könnyes lett a szemem és szorosan öleltem át a nyakát, ő pedig ülve tűrte, hogy a bundájába kapaszkodva próbáltam megint összeszedni magam.

- Még téged is ő hozott nekem - suttogtam. - Nincs olyan dolog, ami ne miatta lenne fontos számomra.

Elhajoltam tőle és szomorúan mosolyogva simogattam meg, majd felálltam és a kis ágyak közé léptem, míg Luna lefeküdt a lábamhoz. Néztem a két alvó gyereket. A sötét hajuk és kék szemüket, amiket most nem láttam, de tudtam, hogy olyan, mint az apjuknak.

- Mégis mi lesz most? - néztem felváltva rájuk.

Halk kopogás szűrődött be, majd nyílt is az ajtó. Csak sóhajtottam egyet, ahogy kérdés nélkül már be is csukta az ajtót. Rajta tartottam a szemem, amikor óvatosan megsimogatta egymás után mindkét gyereket.

- Eltudtad fogadni és gyászolsz, vagy tagadásban vagy?

- Hogyan lehet ezt elfogadni, Tony?

- Mindent többször megnéztünk. Utoljára odabent volt és nem találtuk. Sajnálom, Hope - tette kezét a vállamra.

- Nem találtátok. Ez az oka annak, hogy nem tudom igazán elfogadni. Egyszer sok-sok évvel ezelőtt történt egy baleset, amit nem élhetett volna túl. Nem tíz métert zuhant - néztem a szemébe. - Még a karját is elvesztette, de életben maradt.

- Tudom - sóhajtott. - De a HYDRA-nak vége. Segítünk neked amiben csak szeretnéd. Maradhatsz itt.

- Nem akarok. Köszönöm - néztem rá hálásan - hogy maradhatok, de menni szeretnék. Volt egy tervünk, azt megakarok csinálni.

- Értem. Támogatunk és segítünk. Még maradj egy kicsit itt. Hidd el jobb, ha még maradsz - szorított rá a vállamra. - Utána döntesz.

- Van bármi remény?

Sokáig fürkészte az arcom, majd megrázta a fejét. Ezzel újra egy világ omlott össze bennem. Tényleg ennyire reménytelen a helyzet.

- Jobb lesz feldolgozni, Hope.

- Mert ez olyan könnyű. Most tudtam meg. Vártam vissza. Megígérte nekem, hogy visszajön. Úgy köszönt el akkor reggel, hogy mikor újra itt lesz minden megváltozik. Akarta ezt az életet - fordultam el tőle könnyes szemmel és erősen markoltam meg a kiságy rácsát. - Olyan tervei voltak...Tony, ő... - csak felnyúltam letörölni az arcomat.