Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

87. Feltűnés nélkül

Bucky szemszöge

Csak próbálom elhinni, amit látok. Látom, de mégis...

Mégis olyan hihetetlen. Két hónapja keresem. Egy rohadt hírt nem hallottam róla. Semmit. Most pedig ez. Az én gyerekem és három. Talán csak ezért ennyire hihetetlen.

Felnéztem, amikor egy kezet éreztem a vállamon. Lisa ült le mellém.

- Nektek kell ezt megbeszélni - tessékelt a konyhába mindenki mást Steve.

Ahogy néztem a képet, úgy lett egyre homályosabb minden előttem.

- Te is tudod, hogy ezt nem hagyhatom.

- Tudom - tartotta ő is vissza a könnyeket. - De ha bántják?

- Mellette kellett volna akkor lennem. Ott állt tőlem egy méterre - behunytam a szemem. - Egyszerűen akárhogyan gondolkodom nem értem, hogyan tűnt el olyan hirtelen.

- Előre kieszelték a tervet.

- Felhozta nekem, hogy maradjunk. Hetek óta be volt ide zárva és csak annyit akartam, hogy érezze jól magát. Nem kellett volna elvinnem.

- Mit akarsz most tenni? - ő is a tabletet nézte, akárcsak én.

- Megígértem neked, hogy vissza hozom és vissza fogom. Így viszont nehéz - nagyon az lesz. - Tudom, hogy nem csak ő van, hanem a gyerekeim is és tudom, hogy ha valami rosszul sikerül akkor meghalnak. Ezzel a teherrel nehéz dönteni.

Fejét a vállamra hajtotta. Tudom, hogy neki is hiányzik. Mindig kérdeztem Steve-et, nem akarja innen elengedni és megértem. Pontosan látja, hogy milyen, ha elvesztesz valakit és akárhogyan is keresed nem találod.

- Köszönöm.

Csak adtam egy puszit a fejére és újra lefelé néztem. Ő az egyetlen, aki igazán megért ebben. Mindenki mellettem van és kiveszi a részét. Az első órákban körbe jártam az egész helyet ahonnan eltűnt és azóta sem álltam meg.

- Lassan fogom ezt megközelíteni - húztam ki magam végül.

- Hogy érted? - törölte meg a szemét.

- El ne képzelje bárki, hogy most leülök és nem fogok tenni semmit. Fogok. Megtalálom őket - fogtam meg Lisa kezét. - Vissza fogom ide hozni. Nem rontok ajtóstól a háznak. Mindennek jól utána nézek. Úgyis találni fogok bázisokat, de nem mehetek be addig egybe sem, amíg nem vagyok benne biztos, hogy ő ott van. De nem adom fel. Lehet hosszú idő lesz, viszont ha valami szerencse mellém áll, akkor nem.

- Én bízom benned - szorított rá a kezemre.

Végül elhúztam a kezem és hátra dúrtam a hajam. Azt még nem tudom hol kezdjem el, mert az előző hely sem volt olyan beszédes, de lehet ebből még valami.

- Steve - mondtam olyan hangosan, hogy ő meghallja.

Fél perc múlva már mind itt ültek. Tudom, hogy ők is beszéltek róla és különféle érveket állítottak fel, de tudom mit kell tennem és Lisa is egyetért velem.

- Nem tehetek már semmit nyíltan - nehéz volt ezt kimondani, hiszen ha kell minden kis sarkot megnéznék. - De nem fogom feladni. Megfogom találni.

- Bucky...

- Steve! - szólt rá Lisa.

- Próbálom majd minél csendesebben megtenni ezt, feltűnés nélkül. De meg kell találnom. Nem tudok itt ülni, mert ha ez megtörténne az azt jelenti, hogy soha nem látom már. Ez nem olyan dolog, hogy két év múlva meggondolják magukat és kapok egy üzenetet, hogy kereshetem - ennyire ne gondoljanak már hülyének. - Még azelőtt kell megtalálnom, mielőtt szül.