Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

108. Ők is

Lisa szemszöge

Óvatosan vettem újra kezembe az övét, amikor Bucky kilépett.

- Mindig attól féltem, hogy egyszer az egyik lövés után sosem nyitod ki a szemed. Most pedig közlik velem, hogy meghaltál. Istenem, most olyat csapnék rád - töröltem le két könnycseppet az arcomról. - Azt mondják, hogy ilyenkor a betegek hallanak minket. Nem tudom így van-e, lehet hülyeség, de mégis jó érzés beszélni.

Megigazítottam a haját, ami a párnán terült el. Mindig olyan békés, ha alszik. Sosem gondterhelt ilyenkor az arca.

- Olyan cukik és picik - folytattam. - Violet akárcsak te lennél. Ha rólad raknánk egy gyerekkori fotót mellé meg sem lehetne különböztetni titeket. Sajnálom, de Dom az apjára ütött - nevettem halkan. - Mindkettőnek sötét barna haja van. A szemeik kékek, de ez még változhat. Láttad volna Bucky-t, ahogy a kezében voltak. Nem is látszottak, csak a kis takaró - néztem, hogy még csak a szempillája sem mozdul meg, összeszorítottam az ajkaim és adtam egy puszit neki. - Gyógyulj meg hamar.

Nem tudom meddig ültem itt vele és különböző történeteket meséltem neki, vagy arról beszéltem, hogy mennyire félek a jövőtől, hogy ennyire kiszámíthatatlan.

- Lisa - jött be Steve. - Hogy van?

- Meg sem mozdul - csuklott el a hangom. - Annyiszor volt ez a rémálmom éveken keresztül. Most pedig...

- Minden rendben lesz - fogta meg a vállam, én pedig neki dőltem. - Beszéltem én is az orvossal. A műtét jól sikerült. Ki van merülve. Az értékei jók. Felfog ébredni.

- Mikor én bejöttem ugyanezeket mondtam Bucky-nak, hogy bátorítsam.

- Én pedig jöttem, hogy téged bátorítsalak - szorított rá enyhén a vállamra.

- Köszönöm.

- Gondoltam te is tudni szeretnéd, hogy mi lesz az eredmény.

- Igen.

- Akkor gyere.

Még egyszer adtam egy puszit a homlokára. Az ajtóból még vissza néztem rá, majd Steve kezét megfogta haladtunk át egy másik szobába. A két kicsi aludt, Bucky pedig a két ideiglenes ágy között állt.

- Gondolom még mindig... - nézett rám, amikor beléptem.

- Igen.

Csak bólintott és a gyerekek felé fordult. Steve-el mi is odaléptünk. Ezt a látvány sosem lehet megunni.

- Hát, Barnes - lépett ide Sam is. - Ehhez csak gratulálni lehet. Ugye én is dobálhatom majd őket?

- Mi van? - nézett fel értetlenül. - Biztos nem.

- Ne már. Amikor már elég nagyok. Sam bácsit imádni fogod - simogatta meg Dom hasát.

- Soha többé ne beszélj ilyen hangon - hökkent meg Bucky, Steve pedig mellettem alig bírta abbahagyni a nevetést.

- A gyerekek ezt szeretik! Van két unokaöccsém. Ilyen édes hangon kell hozzájuk beszélni. A helyedben gyakorolnám a tükör előtt, de úgy - tette hozzá - hogy azt én is halljam.

- Tudod mit? - egyenesedett fel. - Ezt meg hagyom neked.

- Pedig milyen aranyos lennél - csapott a vállára Steve.

- Ha azt akarjátok, hogy örök traumát adjak már most nekik, akkor ez a helyes út.

- Nézd - mentem a kislányhoz. - Mindjárt felébred.

- Nem rég aludt el - nézett értetlenül az apuka.

- Viszlát alvás - sorolta Sam. - Viszlát rendesen leülök és zabálok az asztalnál szokás. Viszlát magánélet és sziasztok kakis pelusok.