Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

75. Legőszintébb

Bucky szemszöge

Vártam, hogy az utolsó szendvicset felezzék el. Nagyon szerettem volna kettesben lenni vele. Elég fáradtnak nézett ki.

Reméltem, hogy Hope alszik, mégis úgy érzem, hogy az elmúlt két éjszakája nem volt a legjobb és ez kurvára zavart. Szegény már átaludta mellettem az éjszakákat.

- Jó éjszakát srácok - hagyta el a konyhát először Nat.

- Én is megyek - állt fel a fél szendviccsel Hope.

- Főzől akkor? - tömi magába a kaját Clint.

- Majd igen - és már itt sem volt.

- Azt hiszem én is megyek akkor - álltam fel.

- Én pedig lehet itt alszom - dünnyögte vörös szemekkel.

Már bement a szobájába, de mivel nem volt itt senki kérdéses sem volt, hogy oda megyek be. Éppen a könyvespolc előtt állt, de apró mosollyal az arcán fordult felém.

Hiányzott, így elé lépve felkaptam és átöleltem. Lábai most sem érték a földet és halk nevetése máris jobb kedvre derített. Amint leraktam máris megcsókoltam. Imádtam mindent vele.

- Nagyon fáradtnak nézel ki - simogatom arcát.

- Nem vagyok az.

- Tudtál rendesen aludni?

- Valamennyire - lép el tőlem és megy vissza a könyves polchoz.

- Hercegnő, nem - kaptam fel.

- Bucky! Tegyél le - csapott a karomra, elég erősen.

Leültem az ágyra és oldalasan az ölembe ültettem. Ezért nem akartam menni, mert tudtam, hogy ha elmegyek, vele ez lesz.

- Álmodtál? - kezdtem el a fejét simogatni.

- Igen, de mégis többet aludtam, mint előtte.

- Mit álmodsz Hercegnőm?

Kíváncsi voltam rá, de nem kérdeztem így rá. Nagyjából sejtem, de sosem mondta el ezzel kapcsolatban az igazat, talán most sem fogja, de fejét az állam alá húztam és egy puszit adtam rá.

- Nekem elmondhatod - biztattam.

- Nem olyan érdekes - fúrta arcát a nyakamba.

- Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Jó és rossz is. Itt vagyok neked.

Sokkal jobban, mint ő azt gondolná. Akkor érzem csak jól magam, ha így itt van velem.

- Három éve - kezdte el suttogva - amikor először megtaláltak minket, láttuk anya halott testét. A konyhában a földön volt és minden véres volt körülötte. Apát eltakarta a fal, csak a lábát láttam, de nem volt kérdéses, hogy vele is ez történt - jobban átöleltem, amikor csendben lett. - Akkor csak ketten voltak az álmomban. Aztán.. - újra elhallgatott, így adtam egy puszit a fejére. - Tudod te is, hogy nyolc...bocsánat kilenc - javította ki magát - alkalommal talált meg minket. Nem csak engem lőtt. Kilenc ember halt meg és négyen sérültek, de ők felépültek belőle. Utána néztem mindennek, láttam képeket azokról, akik meghaltak.

- Őket látod? - kérdeztem kedvesen, amikor megint csendben maradt.

- Először a szüleimet. Anya mindig azt kérdezi miért öltem meg őket, hogy miattam haltak meg. Apa rosszalló tekintete talán még rosszabb. Majd sorban jön az összes arc, de aztán mind eltűnik - a hangjában hallottam, hogy rossz neki erről beszélni, de mégis mintha lenne egy kis megkönnyebbülés is.