Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

97. Szörnyű dolgok

Hope szemszöge

Becsuktam magam mögött az ajtót, míg Meg a könyvespolcomhoz ment.

- Régen szerettem olvasni.

- Szívesen adok kölcsön - léptem én is mellé.

- A férfiak... - de itt megakadt.

- Senki nem bánt - láttam mennyire megijedt Bucky-tól.

- Várandós vagy - nézett a hasamra.

- Igen.

- Ott bent?

- Hogy érted, hogy ott bent? - mégis miről beszél?

- Ott bent lettél az?

- Ohh, nem. Bucky, a vőlegényem...

- Ő az apa? - nézett a szemembe kíváncsian.

- Igen - bár nem értettem ezt az egészet.

- Én is voltam várandós - fordul vissza a könyvekhez. - Ott bent.

- És...

- Elvetéltem pár alkalommal - már kezdett összeállni a kép és reméltem, hogy ez nem igaz.

Kicsit jobban megnéztem magamnak. Fekete haja aranyos és szép arcot keretezett. Zöld szeme igazán csinossá tette, de benne volt a félelem és a fájdalom.

- Hogy lettél ott bent terhes?

- Nem akartam, de ők igen.

- Úgy érted... - léptem még közelebb hozzá.

- Sok nőt erőszakoltak meg - húzza végig az ujjait pár könyvön. - Engem is.

- Ezért félsz tőlük odakint? - simogattam meg a vállát.

- Egyszer sem akartam - remeg meg a hangja. - Mégis bejöttek hozzám.

- Annyira sajnálom.

Sírt már, amikor felém fordult. - Azt hittem te is ott lettél, amikor láttam a pocakod.

- Nem, én... - mit mondjak ilyenkor?

Szegényt inkább csak átöleltem és engedtem, hogy sírjon. Nekem is kicsordult pár könnyem. Ez a három év szörnyű lehetett neki.

- Hányszor...

- Öt alkalommal voltam az, egy gyermek életben maradt.

- Tessék? - toltam el magamtól.

- Nem én voltam az egyetlen, aki végül tudott szülni. Akkor láttam először és utoljára. Rossz volt látni, hogy ezt még egy nővel megakarják tenni.

- Várj egy picit. Azt mondod a baba él? Nem akarod...

- Nem tudom hol van - vágott közbe. - Azóta nem láttam és nem hallottam róla. Kisfiú volt. Magamban a Brian nevet adtam neki, de...

Aztán heves zokogás tört fel belőle. Édes istenem, mi a fene történt ott? Lassan húztam az ágy felé és amikor leült egy zsebkendőt adtam neki.

- Sajnálom - tört ki belőle.

- Dehogy. Nehogy bármiért bocsánatot kérj. Mikor történt?

- Nem tudom pontosan. Úgy egy éve.

Még ezt sem tudja. Simogattam a hátát és átöleltem, amíg nem nyugodott meg. A szemei már vörösek voltak.

- Itt nem bánt senki - sepertem ki arcából a haját, mert már hozzá tapadt. - Megtudják keresni.