Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

103. Szomorú és boldog pillanatok

Hope szemszöge

Lemásztam az ágyról és rendesen megigazítottam a pulóverem. A fene már abba, hogy ennyire feszül.

- Talán más milyen anyag kellene - billenti oldalra a fejét Isolda.

- Nekem ne mondja - emelem fel a fejem. - De Bucky még nem jött vissza.

- Most is minden rendben van. A szíved príma.

- Persze - mondom gúnyosan.

- A tiédhez képest.

- Remek.

- 1 hét múlva.

Bólintottam és elindultam ki a folyosóra. Mivel Steve és Lisa még nem volt itt, így biztosan még a babát vizsgálják. Én beléptem a 22. hétbe.

Már ez a hamardik vizsgálat, ahol nincs itt rúgtam bele mérgesen az egyik szék lábába. Azt gondoltam pár nap, talán egy hét, de már 16 napja elment.

Mikor kiléptek ők is az ajtón mosolyt varázsoltam magamra. Kicsit aggódtam Lisa miatt, de csak a saját paranoiám miatt, hiszen most 9 hetes és közelít egyre inkább ahhoz a számhoz, ami nekem csak rossz emlék.

- Minden rendben? - kérdeztem vidáman.

- Igen. Alig várom, hogy megtudjam kislány, vagy kisfiú - fogta meg Lisa boldogan Steve kezét.

- Itt annyira fejlett minden - gondolkodom el. - Szerintem hamar megtudják mondani.

- És nálad? A szíved?

- Príma! - mutattam fel a hüvelykujjam. - Minden rendben - mondtam már normálisan, mert mindkettő elég mérgesen nézett.

- Akkor menjünk - indít meg mindkettőnket Steve. - Nem vagytok éhesek?

- Egy kicsit, de Lunát le...

- Jó - sóhajtott. - Leviszem.

Steve-nek sem a szíve csücske, de csak mert vele mindig azt játssza, hogy a nadrágja szárát tépi és mert egyszer lepisilte, amikor kézben vitte le a liftben, de hát nem lehet haragudni rá. Én mondtam neki, hogy haladjon vele le.

- Mi a helyzet a többiekkel? - kérdezte Lisa.

- Tegnap voltam lent náluk. Jack kezén már egyáltalán nem látszik, de a többiek... - fintorogtam. - Még hetek mire elmúlik minden nyom. Meg-nek segít a pszichológus és imád Lunával játszani. De hát ki nem?

- Én - súgta Steve, de Lisa oldalba könyökölte érte.

- Ne légy ilyen! - néztem rá durcásan. - Ő egy aranyos kutyus. Nekem nincsen semmi gondom vele.

- Nem is értem. Velem miért ilyen ádáz bestia? Nem értem, pedig...

- Az ott - mutat kifelé az ablakon Lisa. - Az nem a...

Mindketten arra néztünk. Feljebb nyomtam a szemüveget, hogy mégis mi a fenét lát, aztán viszont futásnak eredtem a lift felé.

- Hope! - kiabált Steve. - Ne fuss! Komolyan pont most kell, hogy lássa ő is?

Én viszont csak elfordultam a kanyarban, majd idegesen nyomkodtam a lift gombját...ami a tetőre ment éppen fel. Csodás.

- Ezért kellett futni? - értek be.

- Tudtam, hogy valamelyik odafent megnyomja mire ideérek?

- Egyébként a sport nem rossz dolog terhesen sem - véd Lisa.

- Csak nem olyannak, aki alapesetben szív beteg.

- Ne legyél már ilyen. Hiszen most jöttek.

- Lisa - sóhajt Steve. - Ti ketten várandósan katasztrófák vagytok. Legalább most nem hisztiztek - húzza el a száját.