Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

4. Váratlan ajánlat

*Két hónappal később*

Hope szemszöge

A saját ruhámat vettem át. Egy fekete, fehér mini darab volt. Vastag pánt, muszáj, hogy ne bámulja meg senki a sebhelyet. Zavaró, amikor az emberek észreveszik. Leültem, hogy felvegyem a szandálom is, majd kifelé indultam.

- Holnap is jössz? - állít meg Lauren.

- Reggel Lisa, délután én.

- Rendben. Jó pihenést.

Intettem neki és elindultam ki. Mindig jóban vagyunk a kollégákkal és mindig nehéz, hogy hirtelen lépünk le. Még a jövő hét van, utána indulunk.

Hunyorogtam a napsütésbe, amikor kiléptem. Napszemüveg kellene, de abban szarul látok, így inkább hunyorogtam.

Négy perce sétáltam, az út a munkahely és az új lakás között kilenc perc. Mindig figyelek, mindenfelé. Nem kerülheti el a figyelmem semmi. Egyszer így szúrtam ki sebhelyest. Most viszont meglepve álltam meg. Nézett valaki engem úgy tíz méterről.

Clint Barton. Bárhol fel lehet ismerni a Bosszúállókat. Hátra néztem, de mindenki más csak sétált tovább, majd újra a férfira, aki összehúzott szemmel nézett még mindig engem, majd tett egy lépést előre. Aha, tehát nem hiába nézett engem. Fenébe.

Sosem tudtuk sebhely miért keres minket, de rohadtul nem tetszik, hogy egy Bosszúálló is engem néz és felém indul. Kissé megijedtem. Menekülünk. Miért jön akkor felém?

Gyorsan mozogtam és vegyültem el az emberek között. San Diego egyik legforgalmasabb utcáján vagyunk. Más irányból kellett megközelítenem a lakásunk. Sokszor néztem hátra, de tényleg eltűnt a tömegben.

Siettem nagyon. Elővettem a telefonom és elindítottam a hívást.

- Lisa! Pakolj.

- Itt van? - lett ijedt azonnal.

- Nem. Clint Barton méregetett engem és indult meg felém, de leráztam. Mit akarnak tőlünk? - néztem újra hátra idegesen.

- A Bosszúálló? - lepődött meg, hát még én mennyire.

- Igen.

- Rendben. Siess! Pakolok.

Leraktam és visszacsúsztattam a táskámba, amikor neki mentem valakinek.

- Elnézést - néztem fel.

Anyám, őt is bármikor megismerném.

- Miss Wood - szólt érces, de kellemes hangon Steve Rogers, vagyis Amerika kapitány.

- Nem tudom kiről beszél - kerültem ki.

Nem ezt a nevet használjuk. Nyilván van fogalmunk arról, hogy mire is kell figyelni és a nevünk az elsődleges.

- Segíteni akarunk. Nem bántjuk magukat. Régóta keressük már - megnyugtatóan beszélt, miközben elém állt újra.

- Sajnálom. Nem tudom kiről beszél és most azonnal álljon el az utamból - néztem egyenesen a kék szemeibe.

- Nem fogjuk...

- Mi az ott? - intettem hátra.

Megfordult, én pedig angolosan távoztam. Azonnal az emberek mellett vegyültem el. Talán most az egyszer jól jött a kis termetem. Mindenfelé tekertem a nyakam, hogy ne fussak bele senkibe.

A tömb bejáratában álltam, amikor még egyszer szétnéztem és fintorogtam, amikor Natasa Romanoff nézett engem és sietett erre. Magam után behúztam az ajtót.