Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

85. Gondolat

Hope szemszöge

Felültem az ágyon, mert megint elég szarul éreztem magam. Vettem pár mély levegőt, majd jobbra néztem.

Egy 3x3 méteres fehér lyuk a szállásom. A helység egyik fala üvegből van, bár olyan üveg, amin még egy ágyú sem tudna átlőni.

Láttam, hogy pár fehér köpenyes doki sétálgat, ez csak egyet jelenthet. Az orromon vettem be a a levegőt és a számon fújtam ki. A napok már összefolytak, de ha jól számolok egy hónap telt el, talán picit több.

A tegnap esti gondolatom jár a fejemben, azt sem tudom, hogy eddig hogyan hagytam ezt figyelmen kívül. Ha valóban igaz, akkor nem maradhatok itt. Nem csinálhatják ezt tovább.

Talán egy órán át néztem, ahogy járkálnak mindenfelé és azt is láttam, hogy az ájult Jack-et és egy másik velünk egykorú férfit vonszolnak vissza a saját kis kalitkájába.

Amikor az én kis lakásom előtt állt meg az egyik doktor görcsbe rándult a gyomrom. Amikor pedig kinyitotta az ajtót akkor pánik lett úrrá rajtam.

- Te vagy a soros - lépett be.

Eleinte ellenkeztem, nem egy őrt ütöttem le, rúgtam meg, sőt még meg is haraptam. Aztán a rengeteg lila folt ráébresztett arra, hogy nem ér semmit. Most viszont nem akartam menni.

- Állj fel.

Egyiket sem kedveltem. Mindegyik rezzenéstelenül csinálta a dolgát, talán az egyik nő nézett ránk néha együttérzően, de lehet csak rosszat evett és gyomor gondjai voltak.

A kezemen csattant az a hatalmas fém bilincs, mintha eltudnék innen bárhova menni. A próbálkozásaim során rájöttem, hogy annyi őr van itt, hogy az ajtón sem jutottam ki soha.

A vállamnál fogta meg a ruhám és állított fel, majd akkorát lökött rajtam, hogy majdnem lefejeltem a plexi falat.

- Haladjunk, nem érek rá egész nap - tolt ki az ajtón.

- Mintha nem ezt csinálnák egész nap.

- Ne dumálj, mert megint megjárod.

- Hát persze - suttogtam.

Ahogy haladtunk próbáltam minél inkább benézni a kis helységekbe. Csak öten voltunk, még azt sem tudom, hogy pontosan hányan lehettünk összesen.

Elmentünk az utolsó szoba előtt és benéztem. Szegény lány, Meg, de már a nevére sem igazán emlékszik. Három éve van itt, de már nem önmaga. Volt párszor akkor a laborban, amikor én is, de...mentálisan nem épp, ez azonnal látszik rajta. Most is a felhúzott térdeit ölelte és csak a falat bámulta. Néha ilyen, de voltak pillanatok, amikor teljesen kifordult magából. Akkor csak sokkolják és úgy érzik máris megvan oldva a gond.

Ahogy kiléptünk ezekkel a cellákkal teli teremből azonnal egy őr állt a másik oldalamra. Mezítláb tettem meg a lépéseket és kurva hideg volt a padló. Úgy ismerem ezt az utat, hogy csukott szemmel is odatalálok.

A labor nem volt nagy. Összesen csak hárman tudtunk itt lenni, mert annyi szíjjal felszerelt ágy volt. Kiszáradt a szám és megálltam. Eddig sem akartam ezt, de most már főleg nem.

- Mozgás - lökött meg valamelyik hátulról.

Az ágy mellett megint megálltam és nem akartam ráfeküdni hiába lökdöstek hátulról. Aztán megéreztem azt a gumibotot a hátamon, amire összeszorítottam az állkapcsom. Valamit tennem kell.

Már láttam a sok tűt, ami egy asztalon sorakozott. Mindig ezeket adják be, pedig semmit nem ér. Nem éri el azt a hatást, amit akarnak. De ők úgy érzik, hogy csak idő kérdése.