Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

113. Kisfiú

Steve szemszöge

Az órák hosszan elnyúltak, mintha az idő is ellenem dolgozna. Mnden erőmet és képességemet latba vetve igyekezten elérni a tornyot. Keveredett bennem az izgatottság, a félelem és a remény, hogy időben vagyok.

Végül megérkeztem kórházi részlegre, ahol már vártak. Egy nővér gyorsan vezetett előre a folyosókon. Szívem hevesen dübörgött, ahogy egy utolsó mély lélegzetet vettem, majd beléptem a szobába.

Először Hope-ot láttam meg hátulról, aki azonnal felém fordult, Lisa is kidugta a fejét mellette. Fáradtan, de mosolyogva nézett rám. Az arcán a fájdalom nyomai még láthatók voltak, de a szemében ott volt az öröm és a megkönnyebbülés. A karjaiban egy apró, kék csomag...az közös kisfiúnk.

- Nekem fel kel mennem a gyerekekhez - simogatta meg Hope Lisa arcát és megállt mellettem egy pillanatra. - Gratulálok - suttogta, majd tovább is ment, hogy magunkra hagyjon minket.

Ostromoltam magam amiért nem értem ide időben. Annyiszor beszéltük át és minden alkalommal úgy, hogy én is itt vagyok. Lisa is láthatta, hogy hezitálok és, hogy milyen bűntudatot érzek.

- Steve… itt van - suttogta és gyengéd pillantással nézett a kicsiről fel rám. - Ő a mi kisfiunk.

Ennyi kellett és odaléptem hozzájuk. A szívem szinte kiugrott a mellkasomból, amikor megláttam a pici arcot. Leültem az ágy szélére, és óvatosan megérintettem a pici fejét.

- Ő tényleg…a miénk? - kérdésem alig volt hallható, de Lisa csak bólintott mosolyogva.

- Igen, Steve. Ő a mi kisfiunk.

Soha nem éreztem még ahhoz foghatót, mint amikor a karjaimba vettem a gyermekünket. Egy világ, amely tele volt harccal, káosszal és veszéllyel most egyetlen apró testben, egyetlen pillanatban nyugodott meg.

- Isten hozott, kisember - suttogtam és meglepett hangom mennyire mély és érzelmes volt. - A nevem…az apád.

Most először éreztem azt, hogy nem Amerika kapitány vagyok, nem egy harcos, vagy hős. Csak egy apa.

- Lisa…sajnálom - néztem fel a világ legédesebb kisfiáról a világ legszebb nőjére. - Nem voltam itt, amikor szükséged lett volna rám. Nem értem ide időben…

Lisa a kezét gyengéden a karomra helyezte és megrázta a fejét, mintha ez semmiség lenne.

- Steve, nem kell bocsánatot kérned. Tudom, hogy itt lettél volna, ha teheted. És most itt vagy, és ez minden, ami számít.

Mindig is nagy küzdelem volt az nekünk, hogy megosszuk magunkat a kötelesség és a saját életünk között. Most azonban a saját családom iránti szeretet mindennél fontosabbnak tűnt.

- Nem akarok többé lemaradni az ilyen pillanatokról - válaszoltam őszintén. - Azt akarom, hogy itt legyek…veletek. Mindig.

Lisa megszorította a kezem, majd közelebb hajolt, hogy egy csókot nyomjon az arcomra.

- És itt is leszel. Mostantól már hárman vagyunk. Egy csapat.

- Életem legnehezebb fejezete lesz.

- Tudom - hajtotta fejét a karomra. - Hope remekül helyt állt mellettem, nem kell aggódj.

- Nincs olyan, hogy nem aggódom. Majdnem szétvertem azt a szart, amikor megszakadt a kapcsolat - még a csúnya szó sem zavart, ilyen idegesség még sosem volt bennem.

- Minden rendben van - simogatta meg a kisfiú arcát is. - Ő is olyan, mint te. A doktornő szerint pontosan a te másod mindenben. Amit a szérum megváltoztatott benned, azt benne is.