Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

30. Egyre több

Hope szemszöge

Csendben és nyugodtan feküdtem. Igazából kezdett már idegesítő lenni. Tony pedig kapni fog tőlem. Elmondott rólam mindent a dokinak.

Igazából hihetetlen, hogy reggel óta mennyi mindent hoztak ide. A doki nő kapta meg ezt a munkát és a csapata, megkapták ezt a külön helyiséget és bumm. Minden itt van.

Velem pedig szeretne pár további vizsgálatot, de még nem mondta miért, ami idegesített. Az a szerencsétlen is idegesít. Nagyképű seggfej. Szóljon csak hozzám és megkapja a magáét. Utálom az ilyen férfiakat. Túl tenyérbemászó és tudom pontosan mit akar. Dugni.

Megkönnyebbülés volt, amikor végre kiszedtek, majd a doki irodájában találtam magam, vele szemben ülve.

- Sokat gondolkodtam magán, Hope. Ezért akartam ezt a vizsgálatot - teszi le kezeit az asztalra és dől előre.

- Vagyis? - néztem rá kérdőn.

- A kevés alvás szörnyű dolgokat tud tenni az emberrel. Nálad ezt tette. Ugyebár a gyenge immunrendszer.

- Így van.

- Beteges vagy. A szíved a következő. Nagy bajban lehetsz, ha túl terheled - fújt egy nagyot.

- Nagyon bizalom gerjesztő, doki - kacsintok rá.

- Hope - sóhajt fáradtan. - Az MRI-re az állandó fejfájásod miatt volt szükség. A kevés alvás az agynak sem tesz jót. Agyvérzést is kaphatsz, komoly problémáid lehetnek - annyira nagy szemekkel néz rám, hogy kezdett bennem pánik lenni. - Hallottál már a autoimmun betegségről?

- Nem. Mi az?

- Amikor a saját tested fordul ellened. Nem legyőzi a betegségeket, hanem ő maga generál valamit. És a tiéd gyenge, így ellened fordulhat, ez sok mindenben megnyilvánulhat.

- Mármint? - most már kezdett ijesztő lenni és eléggé pánik volt rajtam.

- Bármi - tárja szét a karjait. - Ideg alapi, lehet nem tudsz rendesen járni, vagy enni. A szemed, a hallás, a bőröd. Bármi.

- És ez ellen...

- Semmi, Hope. A saját szervezeted csinálja. Az MRI szerint az agyaddal nincs gond, de ez változhat, ha ezt folytatod.

- Nem akarok nyugtatót szedni - nem akarom újra azt, azt a függőséget. Hetekig remegett a kezem és akartam, aludni akartam. Nem akartam álmokat, de már túl sokat szedtem be. Alig volt akaraterőm, de nem nyúltam többé hozzá.

- Ha nincs más megoldás akkor muszáj. Sajnálom, kell valami.

Annyira szánakozva nézett rám, hogy rosszul voltam tőle. Éreztem a szív verésem, azt hogy nem olyan, mint egy normális embernek.

- Poszttraumás stressz - folytatja az elemzésem. - Ez ellen is tenned kell valamit. Tudok ajánlani egy remek terapeutát neked.

- Nem kell - fordultam el.

Az előző is szörnyű volt. Nem jöttem ki a hapsival hiába volt kedves, nem járt egy rugóra az agyunk.

- Hope - sóhajt megint. - Változtatnod kell, ha nem akarsz korán meghalni. Egyszer feladja a szervezeted. Három év! Így is csoda, hogy csak ennyi bajod van - rosszallóan csóválta a fejét, nagyszerű.

- Próbálkoztam. Érti? Mindent megtettem, de jönnek az álmok. Folyamatosan. Ez ellen nem tudok mit tenni. Hiába alszom, jön. Vissza alszom? Újra jön. Vacsorázni sem szoktam, mert akkor kihányok mindent.

Nagyon sokáig nézett engem. Túlságosan sokáig is. Sajnált, én pedig utálom ezt az arckifejezést. Nagyon rosszul éreztem magam tőle. Ezért nem beszéltem róla senkinek. Nem kell más sajnálata, amikor okkal van ez az egész velem.