Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

23. "Aljas"

Hope szemszöge

Már teljesen stabilan sétálgattam. Két hete történt az incidens és semmit nem érzek belőle. Éppen a konyhába sétáltam be, hogy edébeljek. Megint! Már másodjára látom őket ilyen, cuki meghitt beszélgetésben. Mikor elmentek vásárolni azóta mintha Lisa még inkább zavarban lenne.

- Zavarok? - törtem meg a csendet mézes mázas hangon, hogy értsék igenis láttam valamit.

- Nem. Megyek is. Beszéljetek - vett észre Steve és mosolyogva lépett el mellettem. Én utána fordultam, majd felvont szemöldökkel néztem a nővéremre.

- Hope! - csapott a karomra, amikor mellé értem.

- Most mi van? - nevettem fel. - Ez a második ilyen alkalom. Megcsókolt? - hajoltam be a privát szférájába.

- Jézusom, Hope! Nem! Nem. Mi nem.

- Befejezheted - forgattam meg a szemem és vettem elő egy chipset. - Akkor mi a helyzet?

- Semmi. Beszélgetünk.

- Szex volt már? - tömtem be egy marék chipset.

- Hope! - szólt sokkal hangosabban, de én csak nevettem.

- Ne légy már ilyen. Zavarban vagy? - nyúltam újra a chipsbe.

- Én nem! - el is hinném, ha nem lenne ilyen vörös, mint egy rák. - Ezt vissza kapod! Nagyon aljas volt. Ahogy bejöttél és szóltál. Aljas volt! Most én is az leszek.

- Persze nővérkém. Hiszen, ha látom - kiáltottam utána, amikor kifelé ment.

De mivel tudna visszavágni? Nekem nincs semmi ilyesmi. Érdekes. Vajon mit talál ki? Megint belenyúltam a chipsbe.

- Ez lenne az ebéded?

- Közöd? - néztem rá unottan Bucky-ra. Remélem érzi, hogy mennyire nincs kedvem vele beszélni.

- Undok - vágta nekem. - Van rendes kaja is.

- A kéretlen segítségnyújtó - fintorogtam.

Láttam, hogy hátra néz az ajtó felé, majd már számomra fura arccal néz vissza. - Miért nem szoktál vacsorázni?

Megállt a chipsel teli tenyerem a szám felé. Mi a franc? Sajnos már háromszor kellett vacsoráznom. Undorító egy dolog.

- Szoktam - tömtem a számba a chipset.

- Nem - lép egyet felém és beszél még mindig halkan. - Hidd el, feltűnt. Akkor eszel, ha valaki ide rángat és úgy teszed meg, hogy még az én étvágyam is elmegy, pedig finom az étel.

- Akkor ne nézz rám - vontam vállat teli szájjal. Eléggé megtanultam őt kezelni, de eddig nem kérdezett ilyet, mindig semleges volt.

- Rémálmaid vannak. Tudom.

Ellöktem magam a pulttól, hogy kimenjek innen, de megfogta a karom, amikor mellette kellett elmennem. Először a kezére néztem, majd olyan arccal rá, amiből levágja, hogy azonnal engedjen el.

- Tudom milyen ez - néz a szemembe. - Tudok segíteni.

- Hagyj békén, Bucky. Megmondtam, hogy felejtsd el, amit hallottál.

- Egyedül nem fogsz túl jutni ezen. Szív beteg vagy? - kíváncsi volt, látszik rajta.

- Nem. Miért lennék?

- Mindent hallottam - vág olyan arcot, hogy ebben ő nyert, meg egy fenét.

- A hallgatózás undorító dolog. Főleg, ha más a személyes dolgait beszéli meg - rántottam el a karom.