Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

9. Elég normális

Hope szemszöge

Hajnali ötkor nyitottam ki halkan a lépcső ajtaját. Úgy gondoltam nem ide fel hívom a liftet, hanem eggyel lejjebb és ott is szálltam ki.

Két órát sem tudtam aludni. Új helyen mindig ez van, már 1-kor kisiettem innen és a környéket jártam. Itt sokkal több mindent van nyitva 0-24-ben. Így egy helyre ültem be ahol tudtam enni és kávézni is.

Aranyos volt a lány, aki kiszolgált, elég sokat beszéltem vele. Szerintem holnap is oda megyek, azt mondta ő lesz. Levettem a cipőm és halkan mentem végig a folyosón. Megfogtam a szobában az egyik könyvem és a konyhába lopakodtam.

Ezek szerint nem kaptak jelzést, hogy elhagytam az épületet, szerencsés vagyok. Nehezen megtaláltam a kávét és csináltam még egyet magamnak. Álmos voltam, de nem fogok aludni. Kell a kávé.

Csak itt a konyhában kapcsoltam villanyt és olvastam, majd 6 után elég világos volt, így már elég volt a napfény.

Éppen lapoztam a könyvben, a könyököm az asztalon és a fejem tartottam, de meglepve néztem fel.

- Te ilyen korán? - kérdezte Steve is enyhén meglepve.

- Korán kelő típus vagyok - azt nem kell tudnia mennyire.

- Ne haragudj, este nem tudtam neked segíteni.

- Semmi gond - fordultam vissza a könyv felé.

Nem figyeltem rá, mert olvastam. Ilyenkor sosem zavar a környezetem, mindent kizárok, de amikor a vállamhoz ért, ijedten egyenesedtem ki.

- Elég ijedős vagy - mosolygott rám. - Többször szóltam.

- Ohh...hát, amikor olvasok nem igazán figyelek másra - emeltem meg a könyvet.

- Milyen könyv? Régen én is szerettem olvasni. Akkor még ez volt az elterjedt.

Beraktam a könyvjelzőt és úgy raktam elé, hogy a hátulját eltudja olvasni.

- Egy család autóbalesetet szenvedett. A lány túl élte és mondjuk úgy, hogy látja magát és mindent kívülről, de senki más nem látja őt. Hallja is őket és a halál illetve élet közötti döntés az ő kezében van - mondtam el én is tömören.

- Érdekes lehet - tolja vissza.

- Az.

- Most elég normális vagy.

Elnevettem magam. - Még korán van.

- És nevetni is tudsz.

Mikor felé fordultam egy bizalmat árasztó mosoly volt az arcán.

- Ti gondoltok csak morcosnak és...azt mondta Tony, hogy agresszív? - ráncoltam a szemöldököm.

- Azt - nevet ő is halkan. - Tényleg olyannak tűntél tegnap, de most nem. Azért mert nincs itt más?

- Azért, mert olyat csináltam, amit szeretek - mutattam a könyvre. - És elfelejtettem hol vagyok. Olyan helyen, ahol nem akartam lenni - fejeztem be élesen.

- Ennyire rossz itt? - tényleg érdekelte, ez látszott az arcán.

- Nem ismerlek titeket.

- Tudom. Mi sem téged, de azért...

- Kedvesek vagytok? - mosolyogok rá, miközben fejem újra a kezemre támasztom. - Mondd csak ki.

- Te sem vagy...nem kedves? - nézett rám aranyosan.

- Ez a kérdés béna volt.

- Sajnálom. Csak tényleg eléggé...dühös voltál tegnap - nem találta a megfelelő jelzőt, de nem is kell.