Láthatatlan múlt /Marvel FF/Befejezett/

110. Két csoda

Hope szemszöge

Az első dolog, ami a tudatomba jutott a...semmi. Egyszerűen nem értettem mi történik. Lassan nyitottam ki a szemem, a fény halványan szűrődött be a szobába. Az egész testem gyengének és fájdalmasnak tűnt, mintha valami nehéz súly nyomná le. Minden homályos volt, azt sem tudtam hol vagyok, vagy mennyi az idő. Az egyetlen dolog, amit elkezdtem érezni az egy furcsa üresség és tompa fájdalom volt a hasamban.

Amint ki tisztult a látásom megláttam Isoldát, aki csendben figyelt az ágy mellett. Az arca nyugodt, mégis együttérző volt. Lassan előrelépett, amikor észrevette, hogy felébredtem.

- Szia, Hope - szólalt meg kedvesen. - Örülök, hogy végre magadhoz tértél. Nyugodj meg, az orvosi részlegen vagy, biztonságban.

Próbáltam egy kérdést feltenni, de a torkom száraz volt, és csak egy halk nyögést tudtam megejteni. Isolda értette és elővett egy pohár vizet majd óvatosan segített inni. Ahogy a víz végigfolyt a torkom, máris megkönnyebbültem, de még most sem tudtam mi történt. Az utolsó emlékem szerint a műtő asztalon voltam. Emlékszem a szívembe markoló fájdalomra, majd a semmire.

- Mi történt velem? - annyira más volt a hangom. Mi a fene történt?

- Hope - próbált nyugodt hangot megütni. - Komplikációk léptek fel császármetszés közben és sajnos szívleállás történt nálad - hogy mi történt? - Azonnal megkezdtük az újraélesztést, és sikerült stabilizálni az állapotodat, de kómába estél...nyolc napig aludtál.

A szemeim kitágultak, ahogy hallgattam őt. A szívem újra hevesen vert, és a gondolatok kavarogtak, ahogy próbáltam ezt feldolgozni. Nyolc nap? Nyolc napig nem voltam magamnál? A gyerekek...mi van a gyerekekkel?

- A baba? - kérdeztem remegő hangon, félve a választól, de kétségbeesetten vágytam arra, hogy tudjam mi történt. Már az is komplikáció volt, amiért a császár mellett döntött.

- A babád egészséges, Hope. A kislánnyal is minden rendben volt. Egy kicsit korábban születettek, mint vártuk, de jól vannak és erősek. Az első négy napban itt voltak, azóta odafent vannak - mutatott a plafonra. - Most az a legfontosabb, hogy te is visszanyerd az erődet.

Könnyeimmel küszködtem, ahogy rájuk gondoltam. Annyi félelem és aggodalom volt bennem, de ugyanakkor megkönnyebbülés hallani, hogy minden rendben van. És Bucky? Vajon hogyan viselte?

- Tudom, hogy most minden zavarosnak tűnik és talán nehéz elfogadni mi történt. De te egy harcos vagy, Hope. Mind nagyon büszkék vagyunk rád, hogy átvészelted ezt a nehéz időszakot.

Fájt a tudat, hogy nyolc teljes nap eltelt és ez idő alatt Bucky teljesen egyedül maradt velük. Annyira szerettem volna látni őket.

- Láthatom őket?

- Igen - mosolygott. - Hamarosan. Pihenned kell még egy kicsit, de ígérem, hogy amint lehetséges, felállhatsz. Kell pár vizsgálat.

Egy mély lélegzetet vettem és behunytam a szemem. Minden fáradtság és fájdalom ellenére a gondolat, hogy hamarosan a karjaiban tarthatom őket, egy kis reményt adott.

- Bucky?

- Minden nap többször volt itt. Most hajnali kettő van - még ezt sem igazán tudtam felfogni. - Nagyon ügyesen veszi az akadályokat a gyerekekkel.

- Jaj istenem - emeltem fel lassan a kezem és túrtam a hajamba. - Mindig annyira várta, de félt tőle és most egyedül maradt.

- Nem kell aggódnod. Meglepne téged milyen jól végzi a munkáját. Egészen belerázódott.