Az ötödik tekergő avagy Elizabeth története

200 szösz

1981. november 1. Vasárnap, Potter ház

Liz meg állt a ház előtt, ami alig pár órányira még épp és sértetlen lakói meg élők. De most csak egy félig romos halál szagú épület volt tulajdonosai pedig hallottak. Remegve lépett előrébb, de minden lépés olyan nehéz volt, mintha a lábaihoz ólomsúlyokat tettek volna. Bele kellett kapaszkodnia egy pillanatra a melléje érkező Alastor Mordonba, aki aggodalmas tekintettel nézet rá.

- Elizabeth nem kell be menned – szólt halkan az öreg auror, de Liz leintette és erőt vett magán. Lassú léptekkel bement a nyitott kert kapun, majd a bejárati ajtón belépve megállt az előtérben. A szíve összeszorult, ahogyan körbe nézet a pusztításon a könyvek, a képek a díszek a földön hevertek. Lassabban perget az idő ahogyan befordult a nappaliba és úgy ahogyan pár órával az előtt a férje úgy ő is neki tántorodott a falnak, mikor meglátta a földön egymás mellé helyezet letakart testeket, akik élettelenül feküdtek. A szája elé kapta a kezét és próbálta elfojtani a feltörő hisztérikus sírást, de a könnyeit, már nem tudta megállítani.

- Miss. Arrow – lépet be a házba egy fiatal auror - Kingsley Shacklebolt vagyok.

- Tudom – bólintott Liz rá sem tekintve a férfira – alattam járt egy évfolyammal. Hol találták meg őket?

- Jamest a nappaliban, míg Lilyt a gyerek szobában. A kicsit Dumbledore elvitte Lily nővéréhez Mrs. Dursley-hez. Miss. Arrow, ha gondolja, magára hagyhatom egy időre. Érintette meg kedvesen az auror a nő vállát.

- Megköszönném Mr. Shacklebolt – Felelte hideg suttogással Liz. A torkát szinte marta a visszafojtott sírás, ahogyan közelebb lépet a földön fekvőkhöz. Olyan nyugodtnak és békésnek látszottak, mikor felhajtotta a lepedőt róluk, hogy azt várta, hogy bármelyik pillanatban felébredhetnének, de tudta ez soha nem fog megtörni.

- Jamie – érintette meg gyengéden a férfi arcát Liz, majd rá borult – hazudtál nekem öcsém... azt mondtad vigyázol rám. Azt mondtad nem lesz semmi baj. Itt hagytál egyedül... Jamie gyere vissza, kérlek – suttogta Liz – megígérted, hogy soha nem hagysz magamra. Gyere haza. Ölelte jobban magához, majd felzokogott.

Mordon észrevette a nem messze hoppanálló Remus Lupint, akinél zaklatottabb embert nagyon régen látott. Szinte imbolyogva ment feléje. Ruhája sebtében felvett volt köpenyét kifordítva kapta magára és mikor megállt előtte kétségbe esve ragadta meg a vállait.

- Mondja, hogy nem igaz! Mondja, hogy nem igaz! Mondja, hogy James és Lily nem halottak! Remegett a hangja Remusnak – kérem, mondja nekem, hogy az egész csak egy rossz vicc.

- Sajnos a hírek igazak Lupin, de úgy hiszem, van bent valaki, akinek segítséget kellene nyújtania, mert tőlünk nem fogja elfogadni – nézet a ház felé az auror.

- Itt van Beth? Suttogta Remus, majd választ sem várva be rohant a házba. Ott találta Jamesre borulva a zokogó nőt és a szíve majd meg hasadt a látványra. A földön feküdt két jó barátja holtan, míg ő felettük a gyásztól sújtottan egy másik.

- Beth – suttogta Remus, mire Liz felemelte a fejét és rá nézet.

- Nem válaszolnak, hiába hívom őket Remus. Elmentek itt hagytak –sírta Liz – nem felelnek. Remus mond ugye ez csak egy rossz álom – zokogta a nő. Remus lassan haladt felé, majd mikor letérdelt, magához húzta a nőt – egyedül hagytak. Reszketett a nő.

- Én itt vagyok Beth – suttogta – én itt vagyok.

Már a nap is feljött, mikor az aurorok kivitték a Potter házaspárt a házból. Liz Lily kerti székében ült és a kezét tördelve hallgatta az aurorokat, akik leplezetlen örömmel mosolyogtak azon, hogy Voldemort végre eltűnt a kis Harrynek köszönhetően. Ha nem lett volna olyan gyászos az egész, még ő is velük nevetett volna, bár a butaságukon. A gonosz, minden létező aljasság elindítója nem tűnhetett el csak úgy, mint egy káprázat. Úgy gondolta, hogy csak olyan halhatta meg kinek lelke van és Voldemortnak mindene volt csak lelke nem.