Fordított szavak és hazugságok

II. évad // 26. rész

Anna szemszöge
Ma van Karácsony napja, és Louis szülinapja is. Utálom, hogy nem vettem neki semmit, de Louis szerint az egyetlen ajándék, amit adhatok neki az az, hogy itt vagyok.
Ma délután mind megünnepeljük a szülinapját, aztán a többiek hazamennek karácsonyra. Vagyis,mindenki Harryt leszámítva. Eltökélt szándéka, hogy itt maradjon velem Londonban, mert hogy én nem mehetek sehova. Próbáltam neki megmondani, hogy menjen csak Holmes Chapel-be, de nem hallgat rám. Ha nem tudom rábírni, hogy menjen, azt hiszem, hogy a családja csak még jobban fog utálni, amiért tönkreteszem az ünnepet.
- Anna, kész vagy kimenni a nappaliba? Megcsináltam a fotelt is, úgyhogy kényelmesen leszel - mondta Louis. Valamiképp bólintottam válaszul. Odajött az ágyamhoz és lehúzta rólam a takarót. Menyasszony stílusban felkapott és óvatosan, lassan kivitt a nappaliba. Próbáltam nem összerezzeni a fájdalomtól, miközben cipelt engem, hogy ne érezze magát rosszul, de elbuktam. - Sajnálom, szívem - mondta Louis, ahogy óvatosan letett a fotelre, ami az egyik kedvencem volt. Eredetileg egy személyre tervezték, de akkora volt, hogy technikailag ketten is elfértek rajta.
- Semmi baj - jegyeztem meg halkan, mikor ráhúzta a takarót a lábamra.
- Mindjárt itt lesznek a többiek is. Elmegyek a gyógyszereidért - szólt Louis, majd kiment a nappaliból.
- Szia, Anna - üdvözölt Lottie, mikor bejött a szobába. Annyira féltem tükörbe nézni, mert mindenki a homlokát ráncolta és mélyeket lélegzett, mikor meglátott engem. Csak elképzelni tudom, hogy éppen hogyan nézhetek ki.
- Szia, Lots - üdvözöltem én is.
- Izgatott vagy a karácsony miatt? - kérdezte.
- Azt hiszem - válaszoltam. Igazából nem voltam, mert tudtam, hogy mindenki felügyelne rám, és nem szerettem a túl sok figyelmet.
- Itt van a fájdalomcsillapítód és egy pohár víz. Idd meg, hogy ne száradj ki - előzte meg Louis Lottie-t, hogy a lány bármit is mondhasson. Bólintottam és elvettem a tablettákat, meg a vizet tőle. Ahogy a számba vettem, hallottam, hogy kopognak a bejárati ajtón. Kezdődjön a móka, gondoltam magamban, majd kortyoltam a folyadékból, hogy le tudjam nyelni a gyógyszereket. Visszatettem a poharat az asztalra és sóhajtottam. Még mindig fájt mindenem, de próbáltam nem kimutatni. Azt hiszem, már akkor is megtanultam elrejteni a fájdalmamat, amikor gyerek voltam. Ha apa tudta vagy meghallotta, hogy panaszkodom, gondoskodott róla, hogy még jobban fájjon. Mindig fájhat annál jobban, ahogy most érzel - mondogatta, mielőtt ismét megütött.
- Anna? Anna, jól vagy? - hallottam, ahogy Harry kérdezi. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy arca csak centikre van az enyémtől. Arcára kiült a pánik.
- I-igen - dadogtam.
- Akkor miért sírsz? - kérdezte zavartan. A szemöldököm ráncoltam, észre se vettem, hogy sírok. Szomorú tekintettel nézett rám, mielőtt lassan, ismétlem, nagyon lassan emelte fel a kezét, hogy letörölje a könnyeimet. Összerezzentem a félelemtől, és még több könnyem hullott.
- Kérlek, ne bánts - suttogtam olyan csendesen, hogy nem gondoltam volna, hogy meghallja. De az alapján, hogy teste ledermedt és megfeszült, tudtam, hogy hallotta.
- Sose tennék kárt benned fizikailag, és sosem bántanálak meg szándékosan, Anna - suttogta, hogy csak én halljam. Kifújtam a levegőt, amit ez idáig bent tartottam.
- Tudom... Sajnálom - válaszoltam csendesen.
- Nem kell bocsánatot kérned. Sok mindenen mentél keresztül.
- Szóval, egyből nekiesünk a szülinapi tortának vagy csak lazulunk? - kérdezte Zayn. Harry elhúzódott tőlem és felállt egyenesen Zayn hangjára. - Ó, hello - vigyorgott ránk. Egyszerűen levegőnek néztem és hátradőltem a székemben.
- Szia, Anna. Hogy vagy? - kérdezte Trisha, Zayn anyukája.
- Jól - hazudtam, és tudtam, hogy ezt ő is érzi. Szerencsére elfogadta a válaszom, és nem piszkált tovább. Ha bárki is azt gondolja most, hogy jól vagyok, akkor az egyszerűen hülye.
- Szükséged van valamire? - kérdezte ismét Trisha.
- Nem, minden rendben - válaszoltam.
~*~
- Oké, akkor miért nem ebédelünk, hogy nekikezdhessünk a tortának és az ajándékoknak? - mondta anya, ahogy belépett a nappaliba. Nem is vettem észre, hogy a többiek is megjelentek. Ez is amiatt a kicseszett fájdalomcsillapítók miatt van. Ütődött leszek tőlük és nem tudok rendesen gondolkodni, ezért olyan vagyok, mint egy zombi.
- Hozok egy szendvicset - mondta Harry, míg a többiek kivándoroltak a konyhába.
- Oké - válaszoltam érzelmek nélkül. Őszintén, kissé furának éreztem Harry közelében lenni, mióta elmondtam neki, hogy hogyan segített túlélnem azokat a heteket. Olyan volt, mintha boldog lennék, hogy tudja most már, de mégis azt kívánom, hogy bár ne mondtam volna el neki.
- Itt is vagyok. Csak sonka és sajt van benne. Gondoltam, mást úgysem kérnél - jött vissza Harry, és megijesztett. - Bocsi, nem akartam rád hozni a frászt - tette hozzá szomorúan.
- Csak nem hallottam, hogy visszajöttél volna - mondtam. Vagy nem tartott neki sokáig, hogy elkészítse azt a szendvicset, vagy én merültem el annyira a gondolataimban.
Harry szemszöge
Ebéd után észrevettem, hogy Anna annyira nincs képben. Csak ül a fotelban üres tekintettel. Mindannyian próbáltuk bevonni őt a beszélgetésbe, de csak motyogott valami érthetetlen választ.
- Beszélhetnénk egy percre? - kérdeztem Louis-t, mire bólintott és jött utánam a konyhába.
- Mizujs? - kérdezte, mikor távolabb kerültünk a többiektől.
- Milyen gyógyszert szed Anna? Mintha itt sem lenne - kezdtem aggódva, mert nem tetszett, hogy ilyen.
- Az orvos azt mondta, hogy a fájdalomcsillapítók ellazítják az izmait, ezért kevésbé vannak fájdalmai, de a mellékhatásai közé tartozik többek között, hogy egész nap alszik és depressziós.
- Ettől még nem fogom magam jobban érezni - sóhajtottam.
- Hidd el, tudom, de legalább már biztonságban van - mondta Louis.
- Akkor ez jó, azt hiszem.
- Ajándék idő! - kiáltotta el magát Jay, mire Louis szemei felcsillantak és nevetni kezdett.
- Pár hét múlva úgyis abbahagyja a fájdalomcsillapítók szedését - tette hozzá gyorsan Louis, majd visszament a nappaliba. Ezek az elkövetkezendő hetek elég hosszúak lesznek...