Fordított szavak és hazugságok

II. évad // 20. rész

Louis szemszöge
Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. A telefonom magam mellett tartottam, és imádkoztam, reméltem, hogy Anna hív vagy üzen majd, és azt mondja, hogy jól van. De nem keresett, ahogy a többieket sem.
Mindenki itt van a lakásomon, a nappaliban ülünk, és a telefonunkat bámuljuk. Felugrottam, mikor kopogást hallottam a bejárati ajtón. Odafutottam és kinyitottam, azonban csalódtam, mikor két rendőr állt ott.
- Mr. Tomlinson, bejöhetünk? - kérdezte az egyik rendőr. Bólintottam és arrébb léptem, hogy beférjenek. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de a tekintetük alapján, nem éppen jó hírt hoztak.
- Menjünk a nappaliba - mutattam az irányt, ahol a többiek is voltak.
- Megtalálták Annát? Jól van? - kérdezte Harry, mikor meglátta az egyenruhásokat.
- Nem találtuk meg a lányt, de lenne pár kérdésünk hozzátok - mondta John, mire bólintottunk, hogy folytassa.
- Tudtok bárkiről, akinek feltett szándékai vannak, hogy bántsa? - kérdezte a másik, Smith.
- Az apánk, de ő most börtönben van, ezért nem hinném, hogy bármi veszélyt is jelentene - válaszoltam, míg a rendőrök jegyzeteltek.
- Van barátja? - kérdezte John.
- Nem, Anna szingli - szólt közbe Harry. Ha nem ebben a helyzetben lennénk most, kiröhögném. A rendőr felvonta a szemöldökét a válaszra.
- Régebben együtt voltak. Annának vacsoráznia kellett volna Harryvel és a családjával a múlt éjjel, de nem jelent meg - magyaráztam.
- Kapcsolatba lépett önökkel este nyolc és kilenc óra között? - kérdezte a rendőr, inkább Harryhez intézte a szavait, mint hozzánk.
- Nem, utoljára fél nyolckor hallottam felőle - felelte Harry. Továbbra is válaszolgattunk a feltett kérdésekre, mikor a telefonom csörögni kezdett. Rápillantottam a hívóazonosítóra, és láttam, hogy Anna az.
- Ez Anna - mosolyodtam el, mielőtt felvettem a telefont. - Ó, hál' Istennek, hogy minden rendben. Hol vagy? - kérdeztem.
- Nem Anna vagyok - kuncogott egy torzult, rekedt hang. Ledermedtem, és felnéztem a rendőrökre.
- Akkor ki beszél? - kérdeztem, ahogy kihangosítottam. Az ujjam az ajkaimra helyeztem, jelezve, hogy senki ne szólaljon meg.
- Az nem fontos - válaszolta a hang.
- Hol van Anna? És miért van nálad a telefonja? - kérdeztem. A szívem nagyon gyorsan vert azóta is.
- Túl sok a kérdés, Louis. Utálom, ha mind meg kell válaszolnom őket. Egy kérdést kapsz, úgyhogy valami jóval hozakodj elő - mondta, mire felnéztem. Mindenki engem bámult kikerekedett szemekkel, ezért a rendőrökre pillantottam. Egy darab papírt tartottak fel. Bólintottam.
- Hol van Anna?
- Ez lenne a kérdésed? Basszus, de béna vagy. Hát, Anna velem van, és nem terveztem, hogy visszaadom nektek. Javaslom, hogy legközelebb, ha felhívlak, valami jobb kérdésed legyen - mondta a hang, mielőtt bontotta volna a vonalat.
- E-elrabolták - dadogtam, miközben próbáltam nem sírni.
- Szükségünk van az összes ember telefonszámára, akikkel kapcsolatba lépett. Megyek és hívok ide embereket, hogy felkészülhessünk, mikor ismét hívni fognak - mondta Smith rendőr, mire bólintottam, John pedig adott egy papírt, hogy arra írjam a számokat. Miután elkészültem, felpillantottam a többiekre, akik mostanra már sírtak. Odamentem Eleanorhoz és a mellkasomra vontam őt; végre én is sírni kezdtem.
Anna szemszöge
A fejem iszonyatosan fájt. Felnyitottam a szemem, de csak sötétséget láttam. Megpróbáltam felemelni a kezeim, hogy megdörzsöljem a szemem, de nem mozdultak. Pánikolni kezdtem, mikor a lábaim se mozdultak meg.
- Fészkelődhetsz, de nem leszel szabadabb - hallottam meg egy férfihangot.
- Ki-ki az? Ki vagy? - kérdeztem.
- Pont annyi kérdést teszel fel, mint a bátyád - nevetett szárazon.
- Louis? Hol van? - kérdeztem félve, de nem kaptam választ. - Hol van Louis? Bántottad őt?
- Ne aggódj, szívem, Louis nincs itt. Csak te - válaszolta a férfi. Biztos, hogy épp előttem van, mert éreztem az arcomon forró leheletét.
- Hol vagyok? Vigyél haza, most azonnal - parancsoltam. Mielőtt észbe kaptam, a fejem balra rándult és a jobb arcom csípni kezdett. Megpofozott.
- Én vagyok az, aki kérdez - horkant fel, mire bólintottam és a könnyek lefolytak arcomon. - Menjünk az új szobádba - mondta a férfi.
Hallottam, hogy előhúzza a kését és éreztem, ahogy ellazul a kezemet és lábamat összekötöző anyag, bármi is legyen az. Megragadta a karom és felrángatott. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de meg bírtam állni. Elvezetett valahova, de nem vagyok benne biztos, hogy hova, mert még most se láttam tisztán. Ahogy haladtunk, összerezzentem, mikor a bal bokámra léptem.
- Siess - rángatta a karom a férfi, mire fájdalmasan felhördültem. Hallottam, hogy kinyit egy fémajtót, és belökött a szobába. A hideg betonföldön landoltam.
- Leveheted a szembekötőt, ha bezártam az ajtót - mondta, mire bólintottam és vártam rá, hogy becsukja az ajtót. Óvatosan vettem le a fekete anyagot. Pár másodpercbe telt, míg megszoktam a fényt, de mikor ez megtörtént, egy öreg betonozott szobát láttam magam körül, amiben fém ágy van, rajta pedig egy vékony matrac. Míg körbenéztem, rájöttem, hogy elraboltak. A mellkasomhoz húztam a térdeimet, és sírni kezdtem.
Erra emlékeztem csak a múlt éjjelből, vagy legalábbis, gondolom, hogy a múlt éjjel volt...
*Visszatekintés*
Miután Harry nem hagyta, hogy lemondjam a vacsorát, úgy döntöttem, hogy felöltözöm. Egy pár csőnadrágot viseltem, fekete bokacsizmát, egy egyszerű vállánál kivágott rózsaszín felsőt, meg egy téli bőrkabátot. Begöndörítettem a hajam végét, és füstös szemeket varázsoltam magamnak. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, le akarom nyűgözni Harry családját, pedig ez volt az igazság.
Miután elkészültem, eljöttem a lakásból és a kocsihoz indultam. Kihajtottam a parkolóból, és láttam, hogy nagyon erősen havazik. Sosem élveztem a vezetést havazáskor, és ideges is voltam, úgyhogy csendesre tettem a telefonom, így senki nem tud megzavarni. Már épp jobbra akartam fordulni az úton, ahol Harry is lakik, mikor valaki behúzott elém és rátapostam a fékre. A kocsim forogni kezdett és végül egy árokban kötöttem ki az út mentén. Bevertem a fejem a kormányba, mikor felborultam. Nem kellene kiengednie a légzsáknak? - gondoltam magamban. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem a fejem, és éreztem a meleg folyadékot, majd az ujjamra pillantottam, ami véres volt. Szédültem a látványára, és lebicsaklott a fejem. Kicsatoltam a biztonsági övem, elvettem a telefonom, majd kinyitottam az ajtót. Mikor kiszálltam a kocsiból, beleléptem egy mélyedésbe és kificamodott a bokám. Fájdalmasan kiáltottam fel. Mielőtt lenyomhattam volna a hívás gombot, éreztem, hogy egy kéz fonódik körém hátulról, és nekinyom egy rongyot a számnak. Próbáltam sikítani, de csak motyogásnak hangzott, és pár másodpercen belül elájultam.
* Visszatekintés vége*
Basszus, elraboltak. De ki? Az apám börtönben van, gondoltam magamban. Még jobban sírni kezdtem, mikor rádöbbentem, hogy Harry valószínűleg azt gondolja, hogy hátba szúrtam, Louis pedig ki lehet borulva. Várjunk csak, az elrablóm azt mondta, hogy Louis sok kérdést tett fel... Mikor beszélt vele? Mit mondott Louis-nak? Keresnek engem? Mind ezekre a kérdésekre tudtam csak gondolni. Felálltam és az ajtónak dőltem, mielőtt ököllel verni kezdtem volna azt, és kiabáltam, hogy engedjenek ki.
- Fogd be, ribanc! - kiáltotta vissza a férfi a túloldalról.
- Engedj el! Nem mondom el senkinek, csak hadd menjek haza! - sikítottam és tovább vertem az ajtót. Hallottam, hogy nyílik a zár és hátrálni kezdtem.
Talán szabadjára enged, gondoltam, de basszus, tévedtem...
Harry szemszöge
- Jól vagy? - kérdezte Zayn.
- Nem, nem vagyok. Annát kibaszottul elraboltál, míg úton volt a vacsorára - förmedtem rá.
- Meg fogjuk találni őt, és hazahozzuk - veregetett háton Zayn.
- Remélem, mielőtt még valami rossz történik vele - mondtam. Túl sok történetet hallottam már, hogy mik történnek a lányokkal, mikor elrabolják őket. Nem akarom, hogy Anna is átélje azt, már így is sok mindenen kellett keresztülmennie.
- A rendőrök úgy hiszik, hogy csak pénzt akarnak tőlünk, aztán pedig visszaadják Annát - szólalt meg Louis, ahogy bejött a szobába.
- Nos, rengeteg pénzünk van, úgyhogy adhatunk nekik - mondta Niall.
- Igen, de meg kell várnunk, míg visszahív.
- Bocsi, hogy közbeszólok, de ismertek egy Zoe és egy Kasey nevű lányt? - kérdezte tőlünk egy női egyenruhás.
- Ők Anna barátai az egyetemen - válaszoltam.
- Miért? - kérdezte Louis.
- Hát, előbb beszéltünk velük, és azt mondták, hogy Anna már egy ideje kap fenyegető e-maileket.
- Sosem mesélt róla - gondolkodott el Louis, mire mind bólintottunk.
- Zoe és Kasey azt mondták, hogy Anna nem foglalkozott velük, azt hitte, hogy valószínűleg csak rajongók. Van pár kollégánk, akik Anna lakásában kutatnak a levelek után - magyarázta. - Kaptatok bármifé... - kezdte, de a telefonunk csörögni kezdett. Mindenki a sajátjára nézett, és egy új üzenetet láttunk Annától.
- Soha nem akartam szerepelni a Pretty Little Liars-ben - mondta Perrie, mire mind zavartan kaptuk fel a fejünket. - A fura zaklató, aki ugyanakkor küld üzenetet a lányoknak.
- Mit mond az üzenet? - kérdezte a rendőr, mire vállat vontam és megnyitottam az SMS-t. Egy kép volt benne Annáról, miután megverték. Az arca bedagadt, kék és zöld foltos volt, és véres. Mindenki lélegzete elállt, mikor megláttuk a képet. A szememből könnyek csorogtak és remegett a kezem.
- Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk ős, akárhol is legyen. Jelenleg próbáljuk lenyomozni a telefonját - informált minket a rendőr, mielőtt kiment a szobából, és magunkra hagyott, hogy Anna után sírjunk.
- Nem érdekel, ha csődbe megyek, de vissza akarom kapni a húgom - jelentette ki Louis, hangjában nyilvánvaló volt a düh és kétségbeesés.