Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Harminckilencedik dobbanás

Éreztétek már, hogy majd meghasad a szívetek valakiért? Szerettétek volna kitépni a helyéről, és eldobni a messzeségbe, hogy ne érezzétek a fájdalmat? Egyszer is életetekben sajogtatok már úgy valakiért, hogy legszívesebben eldugtátok volna a világ elől? Bezártátok volna egy búrába, hogy soha, senki ne bántsa többet? Én érzem! Itt sajog, és nap-nap után egyre fájdalmasabb! Látni, ahogy szenved, de mégis emelt fővel áll. Egy színdarabot játszik, aminek vége talán soha nem lehet. Elfáradt, látom, ahogy minden nap haloványabb lesz. Hervadozik, mint egy virág, és nem tudok ellene semmit sem tenni, mert nem jön az éltető eső. Reszketek amiatt, hogy egy napon mindez felemészti, és nem marad más, mint egy megkeseredett ember! Pedig gyönyörű lelke van, de a sötéttel már ő maga sem bír el! Évek vannak mögötte, de a súly nem csökken! Ha lehetne, elvenném az emlékeit, cipelném én tovább, csak őt boldognak láthassam! Nem érdekel, hogy egy hiú ábránd van bennem, nem lényeges! Az egyetlen fontos dolog, hogy a szivárvány újra ragyogjon, a világegyetem újra fénybe boruljon! Szeretném még látni a tündéreket, amelyek csillagporral szórják be kékségeit! Szeretném még nevetni, bolondozni, és egy napon igazán boldognak látni!

Újra a telefonomra néztem, de semmi. Vasárnap óta igyekeztem a lelket tartani benne, de nem ment! Az ő fájdalma beárnyékolta még az Ayatoval való találkáimat is. Mondtam, hogy nem megyek el, de ő szelíd mosollyal mondta, hogy nem ér ennyit. De igenis ér! A világon bárminél drágább, csak ő nem látja! Egy gyönyörű gyémánt, ami egy napon újra ragyogni fog! Igyekeztem a szép szeműre koncentrálni, ami csak több-kevesebb sikerrel ment. Szégyelltem magam nagyon, de az érzéseim olyan intenzívek voltak, hogy gyakran azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ő pedig ezt mosolyogva fogadta. Nem szólt, nem tette szóvá, hogy csak árnyéka vagyok önmagamnak. Egyszerűen csak mesélt. Rövid idő alatt elérte, hogy mosolyogjak kicsit. De most nem megy.

Szerda van, és nem tudom, mi van Hinatával! Kerestem Sosukét, ő azt mondta, hogy reggel nem érezte jól magát, ezért otthon maradt. Hívtam, írtam neki, de nem reagált. A gyomrom úgy reszket, hogy azt a kis vizet is ki akarja tessékelni, amit sikerült meginnom. Ha történik vele valami... nem, nem történhet! Erős fiú, hisz mindent egyedül vitt végig!

– Leülhetek? – kérdezte suttogva Ren.

Felnéztem a fiúra, aki szintén súlyos terheket cipelt. Azt mondják, mindenkinek megvan a maga keresztje. Neki Soshi, Hinatának a múltja, nekem meg az őrült nagy titkom! Hogy le tudom-e tenni valaha, azt nem tudom. Azt viszont igen, hogy ennek a két fiúnak muszáj segítenem, cipelni az övéket.

– Nyugodtan. – feleltem, miközben újra a telefonomra néztem.

Ebédidő van, de most nem volt kedvem a többiekhez, így elbújtam, de ezek szerint nem jól. Kiszámítható vagyok, hogy a tornaterem hátsó falát választottam.

– Hinata ugye nincs jól? – suttogta el alig hallhatóan a kérdést.

– Nincs. – ráztam meg a fejemet.

– Tudod, ő soha nem beteg. Már kisebb korunkban sem volt rá jellemző, de pár éve, így júliusban, mintha minden elővenné. Csak dolgozatot írni jár be, és aztán augusztus első hetéig nem is nagyon bújik elő. Mikor kerestük, mindig azt mondta, hogy beteg. – mesélte szomorúan. – Ilyenkor fáj neki a legjobban, ugye? – érdeklődött kétségbeesetten.

Ahogy a sötét szemekbe néztem, láttam az aggódás lángjait. Jó barát ez a fiú, joga van tudni!

– Mostanában van az évfordulója. – feleltem csendesen, miközben újra megnéztem a telefonomat, de semmi. – Azt olvastam, hogy minél közelebb az évfordulója egy tragikusan történt eseménynek, annál depresszívebb hajlamot tud mutatni az ember.