Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Huszonötödik dobbanás

Az apával folytatott délutáni beszélgetésem egész éjszaka kísértett. Azon kattogtam, hogy jól döntöttem-e, hogy nem nyíltam meg neki. Valami visszatartott. Valami mély, amibe még a gyomrom is beleremegett! Az agyam azt súgja, hogy nem kell tőle félnem. Hisz soha nem volt olyan, amit nem tudtunk volna megbeszélni! De... a szívem mást súg! Az oké, hogy nem zavarja.

A barátnője bátyját is elfogadta, de én más eset vagyok. A fia vagyok! Mi lesz, ha ezután nem lesz büszke rám? Mi van, ha eltaszít? Ha nem beszél velem többet? Nem tudom, hogy azt kibírnám-e! Nekem ő volt a hős mindig!

Emlékszem, hogy gyerekkoromban volt valami finom motorikus problémám, és állandóan csetlettem-botlottam. Apu mindig ott termett. Felsegített, és gyógypuszit kaptam tőle. Egyszer írni kellett egy fogalmazást a példaképünkről. Én róla írtam. Elmondtam, hogy egy nagyon erős ember, kedves, türelmes, mindig mosolyog, a puszija pedig gyógyító. Az enyém lett a legjobb fogalmazás az osztályban! Mikor apu elolvasta, magához ölelt, és azt mondta, hogy mindig szeretni fog. Attól félek a legjobban, hogy már nem úgy fog nézni rám, mint korábban! Nem leszek többé az ő fia! Fogalmam sincs, hogy ezt el tudnám-e viselni!

Ilyen, és ehhez hasonló dolgok jártak a fejemben, miközben megmostam az arcomat. Kissé nyúzott, fáradt voltam. Reggel a szemem is szúrt kegyetlenül.

– Minden rendben? – hallottam meg magam mögött a legkedvesebb hangot, amit csak el tudok képzelni, mikor ilyen világvége hangulatom van.

– Talán... nem tudom. – sóhajtottam.

Visszacsúsztattam a szemüvegemet az orromra, mert most kifejezetten igényelte a szemem. A tükörben Hinata mosolygott rám halványan. Valamiért ilyenkor nincs kedvem nekem sem szomorúnak lenni.

– Mi történt tegnap? – tapintott rá a lényegre.

Kénytelen voltam én is elhúzni a számat. Előtte nincs értelme titkolózni! Olyan, mintha belelátna a fejembe. Néha igen ijesztő tulajdonság, de sokszor kapóra jön, hogy nem kell semmit sem mondanom.

– Gyere! Nem mosdótéma. – intettem az ajtó felé.

Ő egy szó nélkül követett. A folyosó végén egy beugró ablakhoz sétáltam, és felültem rá. Ő helyet foglalt mellettem. Egész testtel felé fordultam.

– Apuval tegnap volt egy kellemetlen beszélgetésem, – vallottam be – de én voltam a hülye! Nem néztem át a zsebeimet a szennyesem tartóba dobása előtt!

– Talált egy cuki, ezüstcsomagolást? – kérdezte vigyorogva.

Örülök, hogy ő jót vidul rajta. Bólintottam.

– Ne aggódj, én is túléltem.

– Ezzel nem is lenne gond, de tegnap elvitt vásárolni, és burkoltan célzott a dolgokra. – fintorogtam.

– Nem merted elmondani, ugye? – kérdezte halkan, mire újra bólintottam.

– Nem biztos, hogy a pláza közepén jó ötlet lett volna. – mondtam.

Ezzel nyugtatgattam magam.

– Igazából teljesen mindegy, hogy hol mondod el, a reakció ugyanaz lesz. – érvelt kékszemű barátom. – A kérdés, hogy te mitől félsz?

– Van egy rossz érzésem ezzel kapcsolatban. – vallottam be. – Nem tudom megfogalmazni. Belső késztetés. Inger. Nem tudom igazából!

– Félsz tőle? – kérdezte határozottan.

– Félek, hogy másképp fog rám nézni. – sóhajtottam, miközben a gyomrom zsugorodni kezdett.

– Van rá esély? – faggatózott tovább.