Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvanegyedik dobbanás

Csend volt, sötét, és én megint nem tudtam aludni. Az agyam járt, kattogott folyamatosan, mint egy fáradhatatlan fogaskerék. Ezúttal Renen. Hogyan lehet így bánni egy gyermekkel? Miért hiszik sokan, hogy a gyermekük a tulajdonuk? Egyediek vagyunk, megismételhetetlenek, szabad akarattal jövünk a világra. A szüleink feladata nevelni, formálni minket, ami nem egyenlő azzal, hogy a tulajdonukká válhatunk. Elhagytuk már azokat a századokat, amelyek erről szóltak. Egy új évezredben élünk, és mégis vannak olyanok, akik századokat maradtak le!

Nem értem ezt, de lehet azért, mert soha nem bántalmaztak. Egy ilyen férfinak mi járhat az eszében? Miért akar mindig, mindent erőszakkal elérni? Milyen lelki világa lehet annak, aki szemrebbenés nélkül veri el a kisebbiket, majd mikor a nagyobb a pártjára áll, őt szíjjal sebzi meg? Én iszonyú szerencsés vagyok, amiért apu az apukám! Eltekintve a mostani nyári szünettől, soha nem volt gond köztünk. Ha nem számítjuk a pár héttel ezelőttit, elmondhatom, hogy kezet sem emelt rám soha. Úgy szeretnék Rennek segíteni, de nem tudok, mert lehet, hogy rosszul sülne el!

Sóhajtva túrtam a párnám alá. Ha már nem tudok aludni, legalább ismerjem meg, milyen bántalmazottnak lenni! Netet varázsoltam a telefonomra, és bepötyögtem a keresőbe a családon belüli erőszak kifejezést. Hihetetlen hány millió találatot dobott ki! Először az elsőket olvastam át. Szörnyű cikkek, történetek találhatóak fent! Verés, nemi erőszak, gyilkosság! Olvasni is borzalom! Lehet egyáltalán ilyen után normálisnak lenni? Ennyi szörnyűség után azt mondom, megértünk a pusztulásra!

Visszamentem a keresőre, és lokálisan kerestem. Így találtam olyan oldalt, ahol a közelben levő segítő helyek vannak. Le is mentettem az oldalt, hogy ha kell, kéznél legyen. Soha nem tudni, hogy mi történhet. Féltem Rent! Ha eszembe jut, hogy délelőtt, munka előtt, haza kellett engednem, a gyomorgörcs még mindig kerülget, pedig írta, hogy minden rendben van.

Lehunytam a szememet. Gyerekkoromban azt hittem, hogy a szörnyek a szekrényben vagy az ágy alatt élnek, de valójában köztünk! A hétköznapokban lehet, normálisnak néznek ki, az is megeshet, hogy jó munkahelyük, rendes életük van. Majd otthon, a négy fal között szörnyeteggé válnak!

Vettem egy mély levegőt, hogy ne a legrosszabb dolog járjon a fejemben! A telefonom megcsúszott a kezemben, így erősebben ráfogtam. Kinyitottam a szememet, de nem kellett volna! A szívem kicsit szúrni kezdett, lelkemben a gyötrés szörnyetege felébredt! Egy képet néztem. Az egyik utolsót, ahol még talán mind a kettőnk mosolya őszinte volt. Nézett rám egy emlék kristályzöld szemével, és szinte hallottam, hogy kéri, töröljem ki az életemből! Hányszor akartam már, de végül nem nyitottam meg, de most muszáj, érzem! Megérintettem a kicsi, kuka ikont, mire a telefon megkérdezte, hogy tényleg oda akarom-e helyezni. Nincs más út! Nem lesz más! Összedőlt a kártyavár! Hozzáértem a jóváhagyáshoz, mire feldobott egy újabb képet. Azt is töröltem, ahogy a következőt, és az azutáni sokadikat is.

Nem tudom, hol jártam épp, mikor Levi arca villant fel a kijelzőmön. Nyeltem egyet, és fogadtam a hívását.

– Azt hittem, hogy csak a netet hagytad bekapcsolva. – húzogatta a száját. – Zsombi, aludnod kell, borzalmasan festesz!

– Képeket töröltem. – jegyeztem meg csendben.

– Hajnali kettőkor? – húzta fel szépen ívelt szemöldökét.

– Most jutott eszembe. – válaszoltam.

– Értem, hogy erre szükséged van, és...

– Levi, nem voltam szerelmes, – mondtam el sokadszorra neki – de őt azt hiszem, megbántottam, mert szeretett. És ez folyton tép!