Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Tizenötödik dobbanás 18+

Ha választani kellene életem legkellemetlenebb szituációi közül, minden bizonnyal azt a délutánt jelölném meg, amit Rennel, és később a családjával töltöttem. Ren enyhén szólva is ki volt bukva. Úgy kellett kihalásznom a fürdőkádból. Hogy ne legyek csuromvíz, kénytelen voltam nekivetkőzni. Hát, ha egyszer is elgondolkodtam volna azon, hogyan szeretném megélni, mikor életemben először simul hozzám egy pasi, nem épp így képzeltem volna el. Azonban ott sem hagyhattam szegényt, mert annyira tanácstalan, elveszett volt, hogy már nekem is fájt. Az volt az érzésem, hogy nem igazán a testi fájdalom az, ami kikészítette. Oké, az sem volt elhanyagolható, de vannak azok a szituációk, amikor a lelki fájdalom nagyobb. Segítettem neki felöltözni, teát is főztem, és hála az égnek, időben fel is öltöztem. Ha öt percet még matatok, igen kellemetlen helyzetben találom magam nagyon hamar. Be kellett látnom, hogy Rennek igaza volt. Ha ing nélkül találnak, engem is mellé földelnek a virágok alá az erkélyen.

Iszonyat fura, és egyben ijesztő családja van. Az apjára, ha ránézek, kilel a hideg, pedig majd két fejjel magasabb vagyok. Egyértelművé tette egy szemvillanással, hogy nemkívánatos személy vagyok a lakásban. Csak úgy húzogatta a száját az akcentusomra. Az anyukája meg csendben, lehajtott fejjel térdelt a fotel mellett, tőle féllépésnyire alig hétéves lányuk. Ren kiskamasz öccse is olyan görcsösen ült bátyja mellett, hogy már sajnáltam.

Minden kérdésükre udvariasan válaszoltam, majd amilyen gyorsan csak lehetett, leléptem. Rentől később kaptam egy üzenetet, hogy ez volt az, amire gondolt. El tudtam képzelni, hogy az apja agyonverné, ha előállna ezzel az egésszel. Segíteni akartam neki. Legalább abban, hogy elviselhetőbb legyen a következő időszaka. Első körben vettem egy nagy levegőt, és elgyalogoltam a háziorvosunkhoz. Egyszer találkoztunk. Egy nagyon rendes, negyvenes férfi. Mikor álltam ott kukán, és fél szemmel az asszisztensre néztem, a doki megkérte, hogy ugorjon már ki kávéért. Előadtam a dolgot, ő pedig felírta a megfelelő dolgokat. Megkért rá, ha nem segítene, hozzam el a barátomat is. A nyakamat rá, azt hitte, hogy a pasimról van szó. Ren nagyon hálás volt érte. Elég volt két nap, és már szalonképesebb volt, bár a tesi órát kerülte.

Ami Levit illeti? Minden nap bombázott e-mailekkel. Ám a Renbe való lélekverés fontosabb volt, mint hogy szembe kelljen néznem a barátommal. Elvetettük mind a ketten a sulykot. A kapcsolatunk igen rizikós szakaszhoz ért. Ezen valahogy át kell lendülnünk, vagy sok-sok év vész a semmibe. Gondolkodtam, nem is keveset, leginkább az alvás rovására. Ami meg is látszott az arcomon, kissé nyúzott lettem.

– Nem nézel ki túl jól! – hallottam meg a hátam mögött egy halk hangot.

Hát igen, az elmúlt két napban igyekeztem kerülni. Csak annyit érintkeztem Masaruval, amennyit muszáj volt az edzések miatt. Én érkeztem utoljára, és léptem le először. Valahogy ezen is át kell lendülnöm egyszer.

– Nem alszom túl jól mostanában. – feleltem a tükörnek.

Ő a mosdó ajtajának dőlt, talán nem véletlenül.

– Ugye nem a múltkoriak miatt? – kérdezte csendesen, de a helyiség némasága így is erősen visszaverte a hangját.

Megérdemelte, hogy felé forduljak.

– Nem... vagy is, az is... azt hiszem. – kerestem a szavakat.

– Nem miattad szakítottunk. – nézett a szemembe.

A sötét íriszeket vizsgáltam, kerestem benne a hazugság legapróbb fényét. Nem voltam benne biztos, hogy a szombatot végig tudom csinálni, ha egy szemernyi lehetőség is van erre az eshetőségre. Azonban semmi ilyesmiről nem volt szó. Teljesen őszintének tűnt.