Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Nyolcvanegyedik dobbanás 18+

Éreztétek már a boldogság azon fokát, mikor egész nap csak vigyorognátok? Mikor úgy érzitek, hogy minden csak nektek él? A világ szép, és ordítva adnátok tudtára mindenkinek, hogy a szívetek mit dobog? Azt hiszem, én most már tudom milyen! A lelkem csordultig telt vele, és akárhányszor úgy érzem, nem bírok el több boldogságot, kiderül, hogy mégis! Nincs határa annak, amit érez, és amit én érzek! Minden mozdulata, szava szépíti a napomat, a szívemet! Mikor rám néz, úgy érzem, a legzordabb gleccser is olvadni kezd, a szél elfelejt fújni, a sötét nem is olyan ijesztő! A mosolya ezer csillagnál is gyönyörűbb, érintése pedig olyan perzselő, mint a fortyogó láva!

Úgy ölelt és csókolt, hogy az úriember énemet igen nehéz volt megtartani! Ám a tudat, hogy megadhatom neki, amire vágyik, segített a józan eszemet használni, amikor meztelenül hozzám simult. Csendben, lágyan csókolt, mint ahogy egy nyári, halk zápor mossa a világot. Cirógatott, ölelt, csípője lágyan ringott rajtam. Minden érintése feltüzelt, minden csókjától kicsit elporladtam! Mikor távolodni akart, visszarántottam, mikor én akartam kékségébe tekinteni, ő nem engedett. A szenvedélyes csók végigsöpört rajtunk, testünk újra éledt az ingerléstől. Lágyan suttogta, hogy újra érezni akar, újra végigmenni velem az érzéki ösvényen. Tekintetében a csillagok vibráltak, hívtak felejthetetlen játékba! Egymást érintve, szeretve lettünk pernyévé újra!

Sosem hittem, hogy ártatlanul tud viselkedni. Soha nem úgy gondoltam, hogy majd pironkodik, ha érintem. Azonban, amit felébresztettem benne, az még neki is új volt, ennyire elemi erővel senki felé nem taszította még a vágy. Ismerte a testét, tudni vélte a határait, de mindez romba dőlt, amint velem megtapasztalta a szerelem ezen formáját is! Újra és újra vágyott velem lenni, agya hátsó szegletében egész nap ez zakatolt! Érinteni akart, simogatni, ahol csak ér! A gyönyör újabb és újabb fokát kívánta velem meglépni! Én pedig adni akartam, amennyit csak tudok! Szerettem volna, ha felkel hamvaiból, mint a főnix! Látni akartam a szivárványt vihar nélkül, a tengert nyugodtan vibrálni, és vad vihar által tombolni! Adtam, amit kért, és elfogadtam, amit kaptam. A testem élvezi minden rezdülését, hisz az érinti, aki után sóvárgott hosszú hónapokon át! A legnagyobb nyertes mégis a szívem, amely boldogan dobban immár az ő nevét suttogva!

Arcomról levakarhatatlan vigyorral szöszmötöltem a konyhában. Igyekeztem halk lenni, és nem felébreszteni kedvesemet. Úgy osontam ki mellőle az ágyból, mint egy árnyék. Igyekeztem szinte repülni, mert vágytam neki még több örömet adni. Reggeli készítésbe kezdtem, hogy mire felnyitja tengerkék szemét, és nekem adja fényét, készen legyek vele. Most kifejezetten örültem, hogy nem zárkóztam el a főzés tudományának legalább alapszintű elsajátításától. Még ez is örömet okozott, mert neki készíthettem el! A nővéremnek, és apunak is szívesen megcsináltam volna, de ők mindig előbb keltek nálam, és ők hagyták az asztalon nekem a reggelit. Azonban, ha nem így lett volna, szíves örömest készítek nekik is, de amit most érzek, az mégis más. Minden létező módon szeretném kifejezni, mit érzek! Nem csak az ujjaimmal, a számmal, a suttogásommal, hanem hétköznapi apróságokkal, mint például a reggeli ágyba szervírozása.

Épp szalonnás rántottát sütöttem, amikor a telefonom megrezzent a kötényem zsebében. Kivettem fél kézzel, és igen meglepődtem, amikor Juti arcát láttam meg a kijelzőn. Felvont szemöldökkel fogadtam a hívását.

– Végre valaki ébren van! – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. – Arról volt szó, hogy korcsolyázunk, erre Levi fejfájással fetreng, és nem hajlandó kiszállni az ágyból. Feriék meg fel sem veszik. – darálta gyorsan.

– Neked is jó reggelt! – köszöntem, de a szemvillanásból, amit kaptam, megértettem, hogy lehet nem kellett volna poénkodnom.

– Dél van! – méltatlankodott.