Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Harminckettedik dobbanás

Az elmúlt három napot nem mondanám éppen életem legszebb periódusának! Az, hogy hazudtam apának, igencsak rontott a kedélyállapotomon. Mióta az eszemet tudom, soha nem tettem ilyet! Nem volt miért. Arról nem is beszélve, úgy is seperc alatt lebukok, ahogy ez be is következett. Mióta az eszemet tudom arra tanított, hogy nem szép dolog, így igyekeztem eszerint élni. Mikor nagyobb lettem, nem mondom, hogy egy-egy füllentés nem csúszott be, de úgy érzem, ezzel most kicsit messzire mentem. Hogy miért nem mondtam el? Továbbra is csak azt tudom, hogy valamit nem érzek kereknek a dolog kapcsán, és hiába hazudtam, mégis nyugtatólag hat kicsit, hogy még napolhatom az őszinteséget kicsit.

Az azonban, ahogy rám nézett apu kedd este, mikor hazaértem, hátborzongató volt! Tudtam, hogy tudja, hogy nem megbeszélésen voltam! Nem szólt. Csendben várt, hogy mondok-e valamit, de újra nem mertem, amit már a nővérem sem hagyott szó nélkül. Egy kicsit összekaptunk, és rám csapta az ajtót. Pocsékul éreztem magam!

Az egyetlen ember, aki a lelket tartotta bennem, Hinata volt. Többször megbeszéltük, hogy hogyan kellene ebbe belekezdenem. Valamiért neki könnyebb volt elmondani, mint apunak. Miért érzem úgy, hogy kevesebb leszek a szemében? Hisz soha nem mutatott ki ilyet, de ez mégis más! Ha végiggondolom az életünket, feltétel nélkül szeretett mindig. Akkor viszont velem van a gond? Én komplikálom túl! Az is lehet.

Sóhajtva vettem magamra a teniszruhámat, hisz ma úgyis sportnap van. Az egyenruha marad a szekrényben. Már egészen megszoktam, de azért ez így kicsit lazább. A gyomrom vitustáncot járt, mert egy egész napig össze leszek zárva Masaruval! Az elmúlt három napban nem szólt hozzám, csak a legszükségesebbeket. Talán így tudja túlélni. Ekkor csippant meg a telefonom:

Hosokaya Ayato:

Szép reggelt, és kellemes sportnapot! Szerettem ezeket középiskolában! Már várom a vasárnapot! (kacsintó fej)

Elmosolyodtam. Kedden találkoztunk utoljára, mert szerdán és csütörtökön későig volt órája. Nagyon jól éreztem magam vele! Meglehetősen sokszor értünk egymáshoz, és a buszmegállóban megint hülyén viselkedtünk, de csak alakul végre a dolog! Azonban ha a vasárnapra gondolok, a gyomrom veszettül kavarogni kezd! Még nem említettem apunak, és jó lenne nem hazudni tovább neki! Visszaírtam Ayatonak, majd elindultam, hogy némi táplálékot vegyek magamhoz indulás előtt. Megtorpantam a lépcsőn, mikor megláttam aput, hogy a konyhában ül. Csak néztem a tarkóját, miközben kezdtem egyre idegesebb lenni!

– Jó reggelt! – köszönt apu rám se nézve.

– Jó reggelt! – nyögtem ki, miközben lesétáltam.

Úgy éreztem, mint akin mázsás súly van.

– Szabadságon vagy? – próbáltam csevegni, miközben elővettem a gabonapelyhet és a tejet.

– Igen. – ivott bele a kávéjába, de nem nézett rám.

Ez talán nagyobb büntetés volt, mint bármi a világon! Nem esett jól, és azt is tudom, hogy megérdemlem most ezt, de nem bírom elmondani... vagyis most sem merem... nem öt percbe akarom beletuszkolni!

– Apu! – szólaltam meg halkan.

Ő felnézett rám. Kék tekintete az arcomon állapodott meg.

– Találkoztam valakivel. – nyögtem ki gyorsan.

– Fiam, erre magamtól is rájöttem. – mondta halvány mosollyal. – Nem azzal van a gond, hogy ismerkedsz, abban a korban vagy. Még azt sem kérem, hogy rángasd el hozzánk a kislányt!

Azt hittem, a meg nem evett reggelimet köpöm ki, ahogy meghallottam ezt a mondatot! A szívem elfacsarodott! Lányt vár! Mi mást várna? Nem hibáztatom, hogy meg sem fordul a fejében más alternatíva, de attól még érezhetem magam vacakul!