Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvenötödik dobbanás

Már egészen kicsi korom óta szerettem a könyveket. Azt mesélte apu, hogy már kétévesen azzal foglaltam el magam, hogy lapozgattam őket, mielőtt szétszedtem volna lapjaikra. Nem beszéltem, így soha nem kaptak választ arra, hogy miért csináltam. Állítólag volt egy mesekönyv, ami egy kis nyusziról szólt, azt anyával rongyosra olvastattam, és amikor megbetegedett, soha többet nem nyúltam hozzá.

Később, mikor már nagyobb lettem, a könyvek iránti szeretetem nem csökkent, csak már nem szedtem szét őket, hogy megnézzem milyen módon rakták össze. Mindig is szerettem olvasni! Míg nem tudtam, aput és Zsut nyúztam vele, de miután megtanultam, fellélegezhettek. Az olvasást úgy éltem meg, mint ha valamilyen különleges képességet kaptam volna. A betűhalmazok lassacskán szavakká álltak össze. Megelevenedtek előttem a sorok. Ahogy olvastam, úgy éreztem, hogy bejutottam egy olyan világba, amiről csak a nagyobbak tudnak. Élvezettel olvastam el mindent, amit csak lehetett; újságcímet, borítókat! Emlékszem, hogy egyszer az újságosnál állva megkérdeztem aput, hogy mi az a „playboy". Az újságos néni elvörösödött, apu meg annyit reagált rá, ha nagy leszek, majd megtudom... hát, soha nem tudtam meg, hogy mit rejtegetnek azok a lapok!

Ahogy nőttem, a szekrényemen gyűltek a könyvek. Kötelezők és gyerekregények, majd kamaszoknak szóló sorozatok is. A Harry Pottert már emlékszem, hogy egyben kaptam meg egy karácsonyra, és mire újévkor iskolába mentem, már el is olvastam! Imádom a könyveket lapozgatni! Ha veszek egy újat, mindig körbetapogatom, és megszagolom! Az új nyomdaipari terméknek nagyon jó illata van! Hiába a modern technika! Hiába mondta apu tavaly, hogy vesz egy e-book olvasót, hallani nem akartam róla. A könyv, az könyv! Azt fogni kell, érinteni, érezni az illatát az első laptól az utolsóig!

Mégis hogyan jött a könyvkötés? Nyolcadikos voltam, és fogalmam sem volt, hogy hova tovább. Jó tanuló voltam. Erőltette az osztályfőnök a gimnáziumi osztályt, de nem tetszett az ötlet. Nem éreztem késztetést rá, hogy főiskolára, egyetemre menjek. Apu sem szólt bele. Nyilván égbekiáltó butaságot nem hagyott volna, hogy csináljak. Levi gyengébb tanuló volt. Vele akartam maradni. Ő szakközepes osztályt jelölt be, így én is. Tehát a középiskola kiválasztása nálam inkább volt érzelmi, mint tudás alapú. Ezután jött a dilemma, hogy melyik osztály! Volt pár. Apu ezt úgy oldotta meg, hogy volt egy könyvkötő ismerőse, és elvitt hozzá. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy szerelem első látásra... mármint nem a könyvkötőbe, hanem a könyvnek a megkötésébe! Innen egyértelmű volt, hogy majd mit választok első év után... csak épp arra nem számítottam, hogy apu fogja kicsi családunkat, felülteti egy repülőgépre, és meg sem állunk Tokióig! Itt meg már mindegy volt, mert semmi nem volt a régi! A könyvek iránti szeretetem nem múlt el, de nem hozhattunk magunkkal mindent. A varázsló történetét persze magammal cipeltem. Láttam az itteni verziókat, de előbb mondtam volna rájuk, hogy manga, mint egy brit könyv. Elbújtam a lapok között, és azt kívántam, bár csak beléphetnék, és én magam is abban a varázsvilágban élhetnék! Ki se tenném a lábam a Roxfortból! Azonban ezt nem lehetett, de amikor egyedül éreztem magam, vagy szomorú voltam, a rengeteg magyar nyelvű könyv segített túlélnem.

Így nem volt kérdés, hogy kaptam a lehetőségen, amit Kazuo felajánlott. Őrült hetem volt, őrült dolgokkal! A lelkem zakatolt, úgy sikított, mint még nagyon kevésszer az életemben, de a tudat, hogy végre mehetek a nyomdába, felvillanyozott! Már korán reggel ébren voltam, és az ágyamon ülve vártam, hogy végre nyolc legyen, és indulhassak! Izgatottan buszoztam el az ismerős épületig, ahol még kicsit várnom is kellett Kazuora. Ő mosolyogva fogadta lelkesedésemet. Egész délután úgy követtem, mintha az árnyéka lennék. Megmutatta a gépeket. Sőt! Egy alkalommal együtt szedtük be a kézi nyomdába a betűket. Alapvetően gépek csinálják, de a nyomdának van olyan része is, ahol még emberi kéznek kell eligazgatnia a nyomdafelületet. Lefőttem kissé! Egyszer rám is szólt Kazuo, hogy ne káromkodjak! Rosszul raktam ki egy szót. Rájöttünk, hogy ez a kézi rakosgatás nem nekem való. Azért is, mert nagy a kezem, meg lövésem nincs a nyelvhelyességről. Mire ebédidőre került a sor, már zsongott a fejem, de napok óta először éreztem magam igazán jól! Nem volt senki a környezetemben, aki megfeszítette volna az idegeimet!