Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvenedik dobbanás 18+

– Apu, ugye ez most nem komoly? – kérdeztem kétségbeesetten, miközben a tükörben próbáltam megkötni a szövet izét, aminek a videóban mondták a nevét, de marhára nem emlékeztem rá. Kétségbeesetten néztem magamra a tükörben. Az agyam hiába tudja, hogy ez egy férfias ruhadarab, az ideg elkapott, mikor megláttam magamon azt a szoknyára emlékeztető bigyót. Toleráns vagyok én, de úgy éreztem, hogy ez most sok nekem!
– Ez egy ünnepi viselet. – jegyezte meg apu, bár ő is húzta a száját. – A nadrágizé neve hakama, és ha a videót sikerül egyszer értelmezni, meg is tudom az obiját kötni.

Újra a tükörbe néztem. A nagagi, aminek sikerült megjegyezni a nevét, hófehér volt, átlapolva a mellkasomon, és általam begyömöszölve az alja, a nadrágizé korcába. A kabát vagy mi, amit felveszek, még oké is volt. Sötétkék, valami ezüst mintával, de az obi kikészít! Ezt nem embernek találták ki! Bárhogy tekerem magamra, rosszul áll, és kényelmetlen!
– Ez emberkínzás! – néztem apura.

Nem szólt, de a szája remegéséből tudtam, hogy egyetért velem.
– Egy shinto templomban lesz az esküvő. Adjuk meg a módját! – felelte, majd mögém állt, és elkezdte tekergetni az övet, és igazgatni a ruhát.

Ahelyett, hogy kényelmes lett volna, még inkább szorított. Biztos voltam benne, hogy ennek nem ilyen kitekert módon kellene állnia! Megvárhattuk volna Mitsukót, ő biztos nem akart volna belőlem kötözött sonkát csinálni!
– Ha ezt így kell viselnem, az esküvőről ravatalra megyünk! – nyögtem, mire apu tarkón csapott. Nem erősen, csak annyira, hogy érezzem: a fekete humort nem díjazza!
– Bocsi! – nyögtem, miközben ő tovább kínzott.

Mondhatnám, hogy ez a mai nap mélypontja, de óriásit hazudnék! A mai nap, az általam elnevezett „B" nap, és utálom! Ez abban különbözik az „A"-tól, hogy este nem lehetek a kedvesemmel! Ezek azok a napok, – szám szerint kettő a hétköznapokban – amikor nem alhatunk egymással!

A legutóbbi hétvégén leültek családjaink, és megbeszélték! Úgy éreztem magam, mint egy taknyos kamaszgyerek! Mi, mint két hülye, ültünk a kanapén kéz a kézben, és hallgattuk, hogyan beszélik meg az iskoláséveinkre vonatkozó napjainkat! A fejünk felett hozták meg a döntést, ami a kamaszok rémálma: heti két napon otthon kell tartózkodnunk a családjainkkal! Egész nap együtt vagyunk az iskolában, este bírjuk ki egymás nélkül! Azonban ez nem ugyanaz! Ott nem érinthetem, csókolhatom, ahogyan én szeretném! Vannak lopott pillanatok. Van, hogy nem kontrollálom, mit is teszek, és hozzáérek. Barátaink teljesen megszokták, már meg sem lepődnek, ha együtt vagyunk velük, és én ölelem a galambomat, vagy néha megpuszilom. Teljesen természetesnek kezelik. Kosuke nagy álma is valóra vált, amikor végre mind az öten párostól elmentünk beülni egy kávézóba. Nagyon jó volt! Elengedhettem teljesen magamat! Egyikük sem akadt fenn azon, hogy mi egymás kezét fogjuk Hinatával! Még poénkodtak is azon, hogy remélik, a WC-re nem együtt járunk! Barátom azért visszabökött, hogy oda nem, de fürödni igen! Boldog volt! Látszott minden mozdulatán, érintésén! Mikor rám néz, úgy érzem, simogat a szeme! Mikor ujjai cirógatnak, a vérem felpezsdül! Fura dolog a szerelem! Érthetetlenül működik, de egész lényünket végigperzseli! Néha elég egy mosoly, hogy a gyomrom fájdalmasan megugorjon, mert ott, és akkor nem csókolhatom, szerethetem, ahogy megérdemli! A vágy, ami bennünk tombol, nem akar csillapodni! Mindig akarjuk egymást! Mindig eléri, hogy szeretkezzünk! Évek vannak mögötte, tapasztaltabb, mint én vagyok, mégis enged vezetni, és ennek élvezi minden egyes pillanatát! Szenvedélytől izzó tekintete valódi! Kristályként ragyog, miközben az ajkaival kér! Megőrjít, ha nem érhetek hozzá! Sorvadozik a lelkem, ha nem láthatom! Szomjazok rá, csak ő tud oltalmat adni, de mégis el kell viselnem, hogy nem lehet már velem napkeltétől napkeltéig! Kamaszok vagyunk, ő hiába számít nagykorúnak, otthon még nem az! Iskolába járunk, most kezdjük építeni az életünket. Tanulnunk kell, hogy a jövőnket együtt írhassuk, soha el nem tűnő tintával!
– Azt hiszem, jó! – zökkentett ki a gondolataimból apu.