Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Nyolcvannyolcadik dobbanás

Van az az érzés, amikor nézhetsz valamit, de nem érhetsz hozzá. Belül egyre jobban dobol, hogy akarod, de mégis fékezned kell magad! Minden porcikáddal érte remegsz, ujjaiddal illetnéd, de nem lehet! Olyan vágy kerít hatalmába, ami szinte fojtogat! Elszorul a torkod, és majdnem fáj, hogy nem teheted azt, amit a szíved diktál! Gyerekként hisztizünk emiatt, viszont ahogy felnövünk, akkor is bennünk cikázik eszement módon ez az érzés! Megtanuljuk kezelni, de a vágyakozás marad! Bennünk zizeg az, amit az adott pillanatban éppen nem lehet!

Azt hittem, könnyebb lesz! Úgy gondoltam, a tudat, hogy már az enyém, segíteni fog, de nem így lett! Ölelni szeretném egész nap! Hozzáérni, néha megsimogatni! Puszit adni, fürdeni a tündöklő tekintetében! El akarok veszni a tenger kékségében, újra a tündérekkel vágytam táncolni! Akartam a szárnyait, a suttogásait, az édes mosolyát, a méz ajkait! Hihetetlennek tűnt, de folyamatosan vágytam rá! Nem csak fizikailag, de lelkileg is! Imádtam a hangját hallgatni! Előző nap délután, az ágyában fetrengve beszélgettünk. Szélesen mosolygott rám. Ellazult minden értelemben a szeretkezésünk után. Hozzám bújt, pihegett, majd az ágyában higgadtunk le egymás karjaiban. Simogattam, a számmal érintgettem. A tudat, hogy most már szabad, szárnyakat adott! Egy burokban éreztük magunkat, ami csak a miénk. Felmelegít, szíveinket szeretettel tölti fel. Egészen addig nevettünk, amíg anyukája be nem kopogott, hogy kész a vacsora. Nehezemre esett elengedni készséges testét, finom illatát, de kellett!

Mihelyt a konyhába léptünk, a két lány az ölemben termett. Sosuke csak annyit súgott, míg elsétált mellettem, hogy reméli, fogat azért mostunk, ha már az öccse nem találta hirtelen a fésűt. Barátom persze hallotta, és kicsit vörösödni kezdett, ami nem kerülte el húgai figyelmét sem. Magas hangerővel sikították, hogy Hinata biztos lázas. Édesanyja reakciója: túléli ezt a fajtát! Sosukéból kipukkadt a nevetés, Akira-san is köhögésnek álcázta nevethetnékjét.

A zajos vacsora után jött a neheze: búcsúznom kellett! Nem akartam elengedni! Újra és újra csókoltam, suttogtam fülébe. Ölelt. Úgy, mint aki soha elengedni nem akar! Éreztem a rezdülésein, hogy neki is nehéz, a két hét álom után, várt a valóság, de mennem kellett! Reiko-san türelmesen várt, de a szíve nem esett meg rajtunk! Még a bejárati ajtó előtt is csak ölelt, kapaszkodott belém az édes angyalom! Otthon apu viccelődött is, hogy nem töltöttünk együtt elég időt? Nyelnem kellett! Vágytam arra, hogy elmondjam! Oda akartam ülni mellé, és beszélni vele erről! El akartam mondani, hogy szerelmes vagyok! Akartam, hogy tudja: végre érzem, amiről mesélt nekem! Őszinte szerettem volna lenni, de egyedül nem ment, így csak grimaszolva mosolyogtam ezen.

Elszakadni Hinatától pokolian nehéz volt, álomra hajtani fejem nélküle még emberpróbálóbb! Álmaimban is velem volt, de ujjaim mindig keresték az ágyban kedvesemet. Szívem remegett, nem egy sóhajt fújtam a szobám sötétjébe az éjszaka folyamán! Viszont a reggeli ébresztőre nem számítottam: a még éppen derengő hajnalon az ő ujjaira ébredtem! Bekönyörögte magát Zsunál, aki vigyorogva engedte fel! Hozzám bújt, simogatott, vágykeltő suttogása a lelkemig hatolt! Lanyhán csókolt, ami lassan lángolássá vált! Úgy vetette rám magát, mint szomjazó a hűs patak vizére! Percek alatt elszabadultak az érzelmek, csak hogy újra csípőmön érezzem feszes combjainak szorítását!

Csak néztem őt! A szám mozgott. Válaszoltam mindenre, amit az agyam felfogott az osztálytársak kérdéseiből. Ha visszakérdeztem, szerencsére senki nem vette magára, ráfogták arra, hogy két hétig más nyelven beszéltem, és nem állt még vissza az agyam az egyébként is törve beszélt nyelvre. Kíváncsi volt mindenki! Már reggel közrekaptak minket, és faggattak. Hiába posztoltunk, hiába írtunk minden nap, tőlünk akarták hallani a nagy kalandot! És én meséltem! Vicces sztorikat, helyzeteket, de a tekintetem vissza-visszatért kedvesemre. Ragyogott! Láttam a szárnyait, láttam őszinte mosolyát! Hevesen magyarázott, és nevetett édesen! Néha-néha ő is rám nézett, megajándékozott a legszebb arcával! A tekintete csillogott, a tündérkék cikáztak benne, hogy tekintetébe kiüljön az, ami verdeső szívében bontott virágot.