Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Harmincharmadik dobbanás

Arra ébredni, hogy az érzékeidet valami simogatja, felbecsülhetetlen! Orrodba settenkedik egy illat, amit ezer közül felismernél! Hozzád simul egy test, ami felmelegít, ujjak markolnak a karod bőrébe, lehelet cirógatja anyagon keresztül a mellkasodat! A szemedet lecsukva tartod, és kilökdösöd elmédből azt a dolgot, hogy mindez csak csalfa remény! Mihelyt visszatérsz a valóságba, minden helyrezökken, és amit a szíved diktál, arra az életben sor sem kerülhet! Érezted már ezt? Szorongatott már ilyen nap nap után? Engem igen, és ahogy most mélyet szippantok a levegőből, tüdőmet újra megtölti a bergamott illata, amit úgy szeretek! Hagyom, hogy az orromat kényeztesse a megunhatatlan aroma, ami végigborzongatja egész testemet! Soha nem hittem volna, hogy lesz olyan illat, amit érezni akarok a nap minden percében! Csalóka illúzió minden, de bennem dobog egyfolytában, hogy még egy kicsit... csak még most az egyszer...szükségem van erre! Sóhajtok egy halkat, hogy ne ébresszem fel a mellkasomon szuszogó alakot, de látnom kell! Lassan nyitom ki a szememet. A szobámban félhomály van. Elmosolyodok, ahogy lenézek. Megint addig törleszkedett, amíg félig rám nem feküdt. Jó lenne ezt minden nap érezni! Annyira szeretném, ha a bőre az enyémhez érne mindig... de erre nincs sok esély! Tekintetemmel végigsimogatom az arcát. A szája leheletnyit felfelé görbül. Talán szépet álmodik! Talán ott senki nem bántja, mint a csúf valóságban. Arca ellazult, annyira ártatlan így! Sötét fürtjei a homlokába hullnak. Nem tudok ellenállni, és egy óvatos mozdulattal seprem el őket. Egy aprócska, fehér heg kerül elő. Nagyon halvány, de ilyen távolságból tisztán látom. Elesett, mikor gyerek volt még, neki az asztal szélének. Több öltéssel varrták össze. Óvatosan megérintem. Ujjbegyeimmel éppen hogy csak hozzáérek... Ez is őhozzá tartozik, így a szívemnek igen kedves! Az ilyen pillanatok azok, amelyek a legnagyobb boldogságot jelentik számomra! Tudom, ha felnyitja kék szemét, az illúzió szertefoszlik, de most még az enyém az álmodó, mosolygó fiú! Hátán nyugvó kezemmel kicsit közelebb vonom magamhoz, ő készségesen simul még jobban hozzám. Lehelete a mellbimbómat éri, még szöveten keresztül is igen gyomorugrasztó!

– Jó reggelt! – morcogta, miközben orrával megbökdöste a mellkasomat.

Jesszusom, szaladt át az agyamon fél perc alatt! Ha ezt csinálja, azt hiszem, nekem végem lesz!

– Jó reggelt! – köszöntem vissza halkan.

A fülem kicsit csengett. Olyan érzésem volt, mintha a burok, amiben eddig voltam, hirtelen szétpattant volna. Beszűrődött a szobába minden zaj, minden illat a szomorú valóságot hirdetve. Felemelte a fejét, és kicsit kába, kék szemével nézett rám. Tekintetében lassacskán feléledtek a csillagok. Egyik gyulladt ki a másik után, ragyogóvá varázsolva ezzel őt magát!

– Ma mész a nyomdába, ugye? – kérdezte rekedt hangon, ami végigrezonált a gerincemen is, bizsergető érzést hagyva maga után!

– Aham! – feleltem, és reménykedtem, hogy nem remegett a hangom. – Eljössz velem? – kérdeztem meg hirtelen.

– Lehet? – csillantak fel szemei azonnal.

– Megkérdezem. – bólintottam. – Nem is tudtam, hogy érdekel a nyomdászat.

– Szeretek új dolgokat megismerni! – felelte, miközben állával végigsimította az oldalamat, ahogy fészkelődött.

Oh, ha tudnád, mit teszel velem!

– Hányra megyünk? – nézett fel rám újra.

– Tízet beszéltünk meg, úgyhogy lassan kelni kellene! – sóhajtottam, de ő nem mozdult, nekem meg nincs kedvem legördíteni magamról.

– Zsombor, lassan kelnetek kellene! – kopogtat apu, de nem nyitott be, amiért most kifejezetten hálás voltam.

Mióta kamaszodni kezdtünk, nem nyitogatott be csak úgy hozzánk. Nővérem esetében még hamarabb elfelejtette ezt, mivel ő lány.