Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenkilencedik dobbanás

– Hogy mit csinált? – kérdeztem vissza, miközben a kávét törölgettem az asztalról és a telefonomról. A nővérem úgy röhögött, hogy csodáltam, amiért nem esik le a székről!

– Jól hallottad! – fulladozott. – Ültünk a vacsorán szenteste, beszélgettünk, mire megjegyezte, hogy egyre finomabb a miso levesem. Természetesen örültem ennek. Erre megkérdezte, hogy nincs-e kedvem életünk hátralévő részében minden nap megfőzni neki? – vigyorgott, miközben én még mindig kitágult szemmel néztem rá. – Nem tudom, itt mi a szokás, de én kaptam gyűrűt is! – mutatta fel a bal kezét, amin egy fehér kristályos gyűrű ragyogott, de a nővérem mosolya annál is szebb volt.

Úgy cikázott a fény a szemében, mint korábban még soha! Nem volt az az ismerkedős típus. Mikor ide költöztünk, pláne, mert meglehetősen magasra nőtt. Mindig félt, hogy nem elég szép lány, de ahogy most néztem, gyönyörűbb volt, mint a napsugarak csillogása a hűs patak vízén, a csillagok sziporkázása az égen, a tavasszal nyíló réti virágok színkavalkádja! Ezt teszi hát a szerelem! Ugyanaz a fény csillogott a szemében, mint anyáéban azon a régi fotón, amelyik az esküvőjük napján készült! A szívem összeszorult, és mintha pici tűket szurkáltak volna bele! Aprók voltak a döfések, de éreztem őket! A boldogság, ami eddig a pillanatig átjárta testemet, mintha most megtört volna! Egy pillanatra megállt, és azt harsogta a fülembe, hogy én ezt nem tudom megadni a galambomnak!

– Gratulálok! – mondtam határozottan, elnyomva lelkem nyikkanásait, de már megint elfelejtettem kivel " ülök" szemben.

– Sajnálom! Elragadtattam magam! – váltott nővérem komolyra.

Tekintetéből eltűnt a ragyogás.

– Nem kell! – ráztam meg a fejemet. – Inkább én sajnálom, mert belerondítottam a boldogságodba!

– Nem rondítottál bele! Természetes reakció volt, mert szerelmes vagy, és amit nekem lehet, azt neked nem. – magyarázta csendesen. – Tudom, hogy örülsz neki, nem is te lennél, de mégis frusztrál a dolog. A XXI. században ez szomorú, hogy a jogaink nem azonosak bizonyos helyeken! – sóhajtotta.

– Most erre kicsit érzékenyebb vagyok, – vallottam be – de ha belegondolok, hogy egy héttel ezelőtt arra sem láttam esélyt, hogy ő meg én..., ahhoz képest szintet léptünk! – mosolyogtam, immár őszintén.

Ahogy az angyalom érintései, csókjai, vágytól izzó szemei eszembe jutottak, a szúrások is enyhültek, hisz ő ott volt nekem! Kérés nélkül adta át magát már nem is egyszer! Reggel édes csókjaival ébresztett, elrebegte a fülembe, hogy vágyik rám! Szeretne ugyanúgy velem lenni, mint előző délután! Annyira kívánt, hogy nem bírt tovább csendben bámulni! Késztetést érzett arra, hogy felébresszen! Ezt én nem is bántam! Élveztem nyelvének játékát, ujjai cirógatását! Végre megtudtam, milyen, amikor satuba zárnak a combjai, mennyire érzéki, ahogy lassan mozgatja a csípőjét, miközben apró sóhajai betöltik a teret! Remegtek az ujjaim kettőnk körül, de az érzés, amit adott, megismételhetetlen volt! Nézni, ahogy kéksége feketébe hajlik, és arról mond regét, hogy mennyire szeret! Hallani a nevemet elnyíló ajkaiból egyedi élményt adott! Még zsibongott az ujjam, a fülembe visszhangoztak a sóhajai, elsuttogott szavai reggelről. Mindent adott, és mindent kapott cserébe! Érzéseimet, vágyaimat adtam át neki, amiért válaszul az övéit kaptam!

– Elkalandoztál! – nevetett fel a nővérem. – Jó így látni téged! Mielőtt elutaztatok, már rossz volt nézni, amit magaddal teszel! – sóhajtotta.

– Nem akartam gondot okozni, – feleltem – de egyedül vinni sem bírtam már! Nyomasztóak voltak az érzéseim! Ugyanazt éltem át, mint Levinél: hogy nem szabad! Hogy nem jó ez így, és undorító vagyok, mert a gondolataim másfelé kalandoznak! – meséltem el csendesen.