Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötödik dobbanás

Ötödik dobbanás

Utálom a hétfőket. A hét kezdete nálam mindig zötyögősen ment, már akkor is, amikor Magyarországon éltünk. A hétvégét általában elszórakoztuk Levivel, sokszor volt, hogy vasárnap éjjel is még játszottunk, aztán reggel egymást támogatva késtünk el a suliból. A hét közepe tájára kaptuk össze magunkat általában.

Mikor Japánba költöztünk egy kicsit más lett a napi rutinom. Mivel magántanuló voltam, nem kellett korán kelnem. Sőt! Általában délben kezdtem neki az aznapi anyagnak. Múlt héten nem volt gond, hisz első tanítási nap volt, már hajnal 4-től fenn idegeskedtem. Most, egy héttel később meg majdnem elkéstem reggel. Sprinteltem az iskoláig, és fuldokolva estem be az osztályterembe, majdnem szó szerint. Ha nem Jun áll a legközelebb hozzám, igen letarolok valakit. Ő eléggé magas és izmos, így simán megtámogatott, hogy ne essek hasra. Közben hozzátette, hogy ne haragudjak, de nem vagyok az esete... Szeretem az osztályomat, mondtam már? Egy biztos, többet nem chatelek éjfélig úgy, hogy már előző éjjel sem aludtam túl sokat. Mi van, ha legközelebb valamelyik lányra esek? Nem mintha a többség nem örülne neki, de a masszív nyolcvan kilóm igen nagy benyomást keltene az illetőre, és nem pozitív értelemben.

Lassan már kezdem megszokni, hogy bámulnak. Már fel sem veszem, hogy a lányok összesúgnak, ha meglátnak. Bennfentesek szerint, – értsd: fürdőtársaim – a többségnek nem lenne kifogása az ellen, ha megkörnyékezném. Nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek, vagy sem. Otthon sem voltak éppen gondjaim a lányokkal, de nem is örvendtem ilyen népszerűségnek. Bár hagyjuk meg, eléggé szűk körben mozogtam. Szemellenzősen csak Levit láttam. Nekik itt most izgalmas, hogy „más" vagyok, nekem kicsit frusztráló. Arról nem is beszélve, hogy különösebb érzelmet, esetleg testi vágyat egyik sem vált ki belőlem. Szépek, ezen nincs mit tagadni. Eltartott egy darabig, míg az „európai szemem" megszokta az elsőre teljesen egyforma embereket. Egy év után viszont merem állítani, hogy némelyik tényleg szép, még így szürke, térdig érő szoknyában, matrózblúzban is. Azonban nincs az az érzés rajtam, ami mondjuk Feriéken volt otthon, hogy megbámuljam őket, kielemezgessem, és elképzeljem, mi van a ruhájuk alatt. Ez maga után von egy kérdést: tényleg meleg vagyok? Ha ezen agyalok, rájövök, hogy a fiúk kapcsán jelenleg ugyanezt érzem. Egy-egy helyesebb..., – fura ezt még gondolatban is kiejtenem, de legyen – helyesebbet megnézek. Van például az egyik végzős osztályban egy srác. Párszor már belefutottam a folyosón, a karamellbarna szeme egészen vonzó, még utána is fordultam kicsit, de semmi több. Hogy a búbánatba fogok én rájönni, hogy valójában mi a helyzet? Mi van, ha egy csajnak is ilyen szeme lenne? Megfordulnék ő utána is? Fene tudja.

Az első óra hosszúnak tűnt, pláne, hogy nagyon kellett pisilni. Mivel késésben voltam, teli hólyaggal ültem be az órára, és végig imádkoztam minden létező felső hatalomhoz, hogy ne érjen baleset. Mihelyt kicsengettek, amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam ki WC-re. Szerencsésen sikerült elvégezni a dolgomat. Most épp visszafelé sétálok a terembe, elhaladva egy csapat lány mellett, ők összesúgnak, majd kuncogni kezdenek. Arra sem fordulok, csak sóhajtok egyet. Bekanyarodok a folyosónkra és hirtelen megtorpanok. A legtávolabbi ablak előtt, hátratett kézzel állt Ren, és bámult kifelé az ablakon. Meglehetősen komoran bámult kifelé a tavaszba öltözött udvarra. Ha hülyeségről volt szó, ő nyakig benne volt mindig, így eléggé furcsa volt, ahogy ott állt, egy kicsit meggörnyedt háttal. Kedveltem őt, belopta magát a szívembe szombaton, így evidens volt, hogy odasétálok hozzá.

– Ren-kun, minden rendben? – kérdeztem halkan.

– Igen. – felelte halkan, de felém sem fordult.

Én is kinéztem az ablakon. Három lányt bámult, akik az udvaron beszélgettek. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy mi a baj.

– Melyik? – kérdeztem halkan.