Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hatvannegyedik dobbanás

– Gondolom, hogy nem meséltél neki! – törte meg a csendet Masaru, ami már ki tudja, mennyi ideje feszült köztünk.

A kórház csendes folyosóján ültünk. Éjszaka volt. Csak néha-néha nyílt ki a fotocellás ajtó. Miután realizáltam, hogy egy vázát törtem ripityára nagy hévvel, ő pedig belesétált, próbáltam a vérzést ellátni, de mihelyt a darabot megmozdítottam, a sírás határára sodortam. Így inkább segítettem felöltözködni neki. A lábát becsavartam egy törölközőbe, és a taxiig támogattam, majd be a kórházba. Adrian volt az ügyeletes. Mikor meglátott minket, felvont szemöldökkel nézett ránk. Nem voltunk még teljesen józanok, ez valószínűleg első ránézésre látszódhatott. Kérdezte, hogy mi történt. Masaru elvörösödött, én azért a doki szemébe nézve elmeséltem, hogy összetört egy váza, és a barátom belelépett. Ahogy nézett Masarura, és végigmérte, elvigyorodott. Volt egy olyan sejtésem mindig, hogy egy csapatban játszunk, de most egyértelművé vált! Volt a kék tekintetben valami megmagyarázhatatlan, valami, amit Masaru váltott ki! Az égkék szemek mélyén valami felparázslott, a doki arcára fura kifejezés ült. Egyszerre volt érzelmes és szomorú! Kitakarította a lábát, majd közölte, hogy a folyosón ücsörögjünk, míg ki nem megy az alkohol, utána kap injekciót, nehogy elfertőződjön.

– Nem tudom, mire gondolsz! – feleltem a tisztára suvikszolt járólapnak.

– Ugyan már! – mondta, majd ujjait megéreztem az államon.

Finoman maga felé fordította fejemet. A tekintete szelíd volt. Szája szélén mosoly bujkált.

– Te is tudod, minek indult, de teljesen más lett belőle!

– Mégis hagytad! – toltam el a kezét.

Tenyerembe fektettem az arcomat. A fejem lüktetett, de Adrian azt mondta, nem ad rá semmit, megérdemlem!

– Először nem akartam, el akartalak tolni! Éreztem minden mozdulatodnál, hogy nem vagy önmagad! Máshol, mással szerettél volna lenni! – mondta csendesen.

Nem néztem rá. Tüntetően a várótermet néztem. Igaza volt! Nem őt láttam, nem rá vágytam! Alkoholos agyam egy szívszaggató szituációba terelt! A szívem fájt! Minden dobbanása vádolt! Kihasználtam egy kedves fiút, mert annak nem adhatom az érintéseimet, akire vágyok! Nyomorultul éreztem magam! Hogyan tehettem? Már megint meggyaláztam egy ártatlan lelket a tudta nélkül!

– Ne haragudj! – préseltem ki magamból csendesen, de nem fordultam felé.

A nővért néztem a pult mögött, aki akárhányszor ránk nézett, a fejét csóválta.

– Nincs miért! – hallottam meg hangját, amelyben vidámság bujkált.

Felé fordultam. Mosolygott.

– Hát tudod, olyan élményt kaptam, mint még soha! A férfipartnereim nem voltak durvák, de soha nem is figyeltek rám ennyire! Az nem számít, hogy te kit képzeltél a helyemre, megmutattad, hogy így is lehet! Hogy az érzésekkel átitatott együttlét más! Soha nem tapasztaltam ilyet, és örülök, hogy veled mégis átélhettem! Kedvellek, nem több, és nem kevesebb, viszont te nagyon szerelmes vagy! Láttam az arcodon! Nem tudtál uralkodni magadon, mint józanul teszed!

Felém nyúlt. Megsimogatta az arcomat.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte csendesen.

– Mert vannak dolgok, amelyeket nem lehet! – válaszoltam csendesen, és újra inkább a várótermet kezdtem pásztázni szememmel.

Csak néhányan voltak rajtunk kívül a váróban, ők egymáshoz hajolva lassan beszélgettek. Néha-néha feltűnt egy-egy orvos, majd el is sétált. Nem akartam erről beszélni, de sejtettem, hogy nem fogja ennyiben hagyni.