Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Tizenhatodik dobbanás

Mit ne mondjak, a délután nem folytatódott olyan jól, mint ahogy nekikezdtem! Igyekeztem normális fejet vágni, mikor haza értem. Miközben vetkőztem, végig zsongtam nővéremnek, aki szélesen vigyorgott. Egyszer csak megkérdezte, hogy neve is van-e a késésem okának. Én meg csípőből rávágtam, hogy nincs. Hát igen. Későn jöttem rá, hogy erre a kérdésre jó válasz nem létezik. Még ekkor próbáltam figyelmen kívül hagyni kíváncsi tekintetét, de mikor elsütötte, hogy cuki a nyakamon a szívásnyom, odakaptam a kezemet. Erre kibukott belőle a röhögés, és közölte, nincs ott semmi. Ki kellett ugrasztania a nyuszit a bokorból! Utálom ilyenkor a nővéremet! Komolyan, minek ellenség az embernek, ha a saját testvére ilyen? Nyilván nem úsztam volna meg a dolgot, nem is tudtam volna! Ha valami felkelti az érdeklődését, olyan tud lenni, mint egy vallató tiszt!

Egész este jól szórakozott. Bár mikor apu hazaért, konszolidálta magát, és nem húzott tovább. Tisztában volt vele, hogy az én privilégiumom elmondani, akkor és ahogyan én szeretném. Túl komoly a téma ahhoz, hogy csak úgy elbagatellizáljam.

Egész éjjel kattogott az agyam, bár többet aludtam, mint azelőtt. A fáradság nagy úr! Egymást kergették a dolgok a fejemben: Ren, Masaru, Levente! Egy idő után az utóbbira koncentráltam csak. Elsőként azt kellett megoldani. Pár nap néma csend után idejét éreztem megbeszélni ezt a lehetetlen helyzetet. Nem mondom, hogy nem fájt még mindig, de muszáj volt lépni, hogy fel tudjam dolgozni.

– Kicsengettek. – bökött meg Ren az óra végén.

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem.

– Tudnánk beszélni? – kérdezte halkan, mire felé fordultam.

Már nem volt olyan halvány, kezdett arcszínt kapni, de a tekintete még mindig nagyon aggasztó volt. Olyan vihar tajtékzott benne, ami még engem is végigborzongatott.

– Igen. – bólintottam.

Komolyan akartam kezelni ezt a helyzetet. Túl sok múlott a dolgokon! Valahogy ki kell eszközölnöm, hogy ne dobja el ezt a csodálatos érzést! Tudom, hogy nehéz! Vajon ha megteszi, el tud majd számolni saját magával? Látja ő egyáltalán, hogy mennyire törékeny jelen pillanatban ahhoz, hogy mindent sutba vágjon?

Felálltam, és követtem barátomat a folyosóra, annak is eldugottabb részére, ahol kevesen jártak. Nekidőltem a falnak, és vártam, de ő csak idegesen járkált. Már nem sántított. Örültem, hogy hatottak a cuccok, amelyeket vittem neki. Kezét a háta mögött összekulcsolta. Egész tartása görcsös volt, sütött róla a tanácstalanság. Szinte láttam a fejében a pingpong meccset. El nem tusolhatja a dolgot, mert láttam a reakcióját. Én magam nem tettem volna szóvá, mert nincs közöm hozzá. Most már muszáj lesz állást foglalnom! Biztos vagyok benne, hogy hallani akarja a véleményemet.

– Ren! – szólaltam meg halkan. – Állj meg egy kicsit! – kaptam a keze után, mire felém fordult.

– Én csak... – kezdett bele. – Ez olyan nehéz...Zsombor, én félek! – suttogta el a végét.

– Beszéltetek? – kérdeztem halkan, mire ő megrázta a fejét.

– Nem vettem fel a telefont.

– Ez nem old meg semmit. – sóhajtottam.

– Tudom, de úgy össze vagyok zavarodva! – dőlt ő is neki a falnak, és lassan felém fordult. – Szeretném... – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam.

– Tudom, és én vagyok a legutolsó, aki emiatt pálcát törne feletted! – mosolyogtam rá.

Ő hálásan nézett rám.