Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenharmadik dobbanás

Az idő lassacskán eltelt, leperegtek a napok, mint a homokórán a szemek. Elfogytak a percek, és eljött a nap, amit szorongva vártam. Az utolsó időszak az utazásról szólt. Mindig volt valami, amit intézni kellett. Az osztályom is bezsongott, megígértették velünk, hogy folyamatosan posztolunk. Én már kevésbé lelkesedtem, de ezt nem mondtam volna meg nekik és Levinek sem. A szívem vadul zakatolt, nem bírtam elengedni a tényt, hogy az édes kis angyalom is velem jön.

Néha azon kaptam, hogy elmereng, és csak bámul a semmibe. Ilyenkor nem mosolygott, nem nevetett. Kékségei elsötétedtek, de mihelyt megérezte a figyelmemet, mintha az elmúlt percek eltűntek volna. Újra mosolygott rám, nekem adta varázsát. Megesett, hogy elbújt, nyomkodta fürge, kicsi ujjaival sebesen a telefonját. Néha a homlokát ráncolta, néha mosolygott. Ilyenkor a gyomromban megvadult a reggeli! Azon pörgettem az agyam, hogy mikor történhetett, mikor lett a galambom újra érdeklődő, hisz vele voltam, amennyit csak tudtam! Azonban a féltékenység szörnyetege kegyetlenül tudtomra adta, hogy pont eleget van nélkülem, hogy valaki ellopja a szivárványomat!
Zsu teljes vállszélességgel támogatott. Nem egyszer bújtam be mellé az ágyba. Babusgatott, suttogott, lelkem csak mellette talált nyugalomra. Együtt túléljük, mint sok minden mást már az életünkben.
Végül felvirradt a „nap". Remegve ültem az ágyamon, és néztem a bőröndömet, ami útra kész volt, velem ellentétben. Csak néztem a fekete szövettel borított csomagot, mintha az választ tudna adni nekem: mi vár rám a messzeségben! Majd jött Hinata, szépséges arca ragyogott! Beleremegtem a hangjába, arcának boldogságába! Nem tehettem meg vele, hogy idétlenül viselkedjek! Boldogan beszélgetve mentünk le a nappaliba, ahol már a szüleink vártak. Ichikawa-san volt a sofőr, mert biztosabban vezetett Tokióban, mint apu. A két kislány sírva búcsúzott, mind a ketten kaptunk egy-egy rajzot. Zsu és Sosuke vigyáztak rájuk, míg szüleink kikísértek minket a repülőtérre. Zsu perceken át ölelt, és belesúgta a fülembe, hogy tartsak ki! Nem lehet velem, de bármi van, hívjam nyugodtan, bekapcsolva hagyja az internetet! Hálásan néztem rá! Mióta tudom, hogy megyünk, először kívántam: bár vele mennék, ne Hinatával, de nem kérhettem rá, hogy mondjon le minden programot miattam, mert én idétlen módon beleszerettem megint a legjobb barátomba!
A három felnőtt igen aggódó arcot vágott, de tudták, hogy megbízhatóak vagyunk. Átöleltek, megpusziltak, Hinata anyukája nem is egyszer. Könnyeivel küzdve kérte, hogy nagyon vigyázzunk egymásra! Soha nem engedném, hogy bántsák őt!
Nehéz volt aputól elszakadni, hisz ilyen sokáig nem voltam még tőle távol. Fél hónapnyi idő, fél világnyi távolság, ami közénk kerül hirtelen! Aggódott, de én erősnek mutattam magam, mert neki talán még rosszabb tizennyolc nap következett! Nehéz volt elindulni, de vártak ránk. Az életem emlékei most életre kelhettek! Újra az utcákat járhatom, ahol boldog gyermekéveimet töltöttem! Reméltem, hogy a karácsonyi díszítés olyan, mint két éve! Magabiztos léptekkel mentem a kapuhoz, de még visszanézve intettem apunak, mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Izgatott lettem, nagy kalandra indultam, még ha féltem is! Ahogy leültem, egy pici kéz simult az enyémre. Ránéztem a csodálatos lényre az oldalamon, és hálát adtam minden fájdalom ellenére, amiért mellettem lehet! Fura, hogy tőle sajgok, de ő az orvosság is rá! Puha ujjai cirógattak, a feszültséget elhessegette belőlem! A kezét fogva, az ablakon kinézve figyeltem, ahogy Tokió összezsugorodik alattunk.
Az első pár órában beszélgettünk, ettünk, nevettünk, majd elálmosodtunk. Hála az első osztálynak, viszonylag kényelmesen elfértem én is! Barátom összekucorodott a megdöntött ülésen, felém fordult, és suttogva mesélt. Nem fogtam fel a szavak értelmét, mert a szóhalom közepén csak ő volt az érdekes! Elaludtam, majd felkeltem. Néha egy kék szempárt láttam, néha egy alvó szépséget. Éreztem a gép lökéseit, így nem volt a legpihentetőbb az alvásom.
Párizsban szálltunk le pár órára. El sem hittem, mikor kiszálltam a gépből, hogy végre Európában vagyok! Négy órát várakoztunk. Sétáltunk, beszélgettünk, kávéztunk, majd újra gépre szálltunk. Mikor Budapesten leszálltunk, csak álltam és füleltem. Magyar beszédet hallottam mindenfelé! A torkom elszorult! Barátomra néztem, akinek kék tekintete remegett! Ő még régebben járt magyar földön, mint én. Átöleltem a vállát biztatóan, mire egy elfúló köszönömöt kaptam.
Gond nélkül átjutottunk az ellenőrzésen, megkaptuk a bőröndjeinket. Alig léptünk a váró részlegbe, felénk jött egy mosolygós, negyvenes férfi. Reiko-san barátja volt már egyetem óta. Elvitt a nagykövetségre, ahol Hinatát páran körbekapták. Felnőttek, akik emlékeztek még rá gyerekként. Ő boldogan köszöntötte őket, tíz perc alatt nyolc évet préseltek ki belőle, de ő élvezte! Nevetett, ami nekem okozott boldogságot!
Felhívták az anyukáját, hogy megvagyunk, majd már hullafáradtan Ábelhez mentünk. Zuhany után, ágyba estünk. Barátomat nem zavarta, hogy két ágy van a szobában, a szűk egyszemélyesen mellém fúrta be magát! Átöleltem, és azonnal álomba merültem.
Most pedig csak néztem a hajnali derengésben békésen szuszogó szépségemet. Hozzám gömbölyödött, az arca ellágyult. Azt kívántam, bár beleláthatnék szép fejébe! Bár beleültethetném, hogy szeressen, én legyek az első az életében!
– Reggel van? – kérdezte rekedt hangon.
– Hat múlt. – súgtam.