Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Huszadik dobbanás 18 +

Szeretem én a csapatjátékot, de nem minden esetben. Focit néha néztem apával. Bár soha az életben nem fogott meg, csak jó időtöltés volt. A lényege az volt, hogy vele lehettem. Valahogy a gyepen a labdakergetés nem volt a kedvenc időtöltésem. Persze középsuliban minden órán játszottunk. Nem volt kedve tanítani a tanárnak. Nem is akart ott tanítani, mert a gimis részre vágyott. Szakközepes osztálynak lenni szívás volt. A szakmunkások többsége gyökér, mert csak a tankötelezettség miatt járt iskolába. A gimis részleg meg beképzelt. Legalábbis, akiket én ismertem. Mi a kettő között helyezkedtünk el. Négy év érettségiig, utána meg szakképzés, ha akartuk.

El is kanyarodtam az eredeti gondolatomtól. Szóval, nincs nekem bajom azzal, ha valamit csoportosan játszunk. Azzal sem alapvetően, ha egy tucat szempár figyel,... DE! És ezen van a hangsúly! Mikor napok óta konkrétan görcsben áll az egész alhasad, a pokol összes bugyrába kívánom a társaimat, akik úgy döntöttek, hogy végignézik, miként játszunk első leesésig Masaruval. Még azt a kis esélyt is elvették, hogy a szertárban kicsit meggyömöszöljem a törpémet,... mármint Masarut... Oh, Istenem, már megint rosszra gondolok!... Oké, annyira nem is rossz!... Kézzel tud valamit...Vajon szájjal is?

– Zsombor! – kiált át a térfelemre, mikor a saját lábamban botlottam meg, és estem majdnem hasra, de azért visszaütöttem a labdát. – A labdára koncentrálj! –, miközben vigyorogva ő is visszaütötte.

Miért van az az érzésem, hogy pontosan tudja, mi jár a fejemben?... Na jó, agyi karantén jön, mert soha nem fejezzük be! Muszáj erőszakot végrehajtanom az agyamon, vagy végem lesz! Kezdek becsavarodni, azt hiszem. Évekig nem nyúltam magamhoz annyiszor, mint az elmúlt napokban... Rendben, koncentráció!... De tudjátok milyen nehéz, mikor egy szexi mókus ugrál előttetek? Minden izma belefeszül a mozdulatokba, az ütésekbe, én meg lassan kikészülök. Újra ránézek. Még mindig szélesen vigyorog. Legszívesebben letörölném az arcáról ezt a vigyort. Mondjuk egy jól irányzott csókkal! Sajnálatos módon ezt is napolni kell, mert a DRÁGA CSAPATTÁRSAINKAT ITT ESZI A FENE!

Megembereltem magam, és a labdára koncentráltam. Igyekeztem azt a szexi kis törpét kizárni a fejemből, ezáltal a nadrágomból is. Egészen jól ment. Most, hogy csak a zöld gömböt figyeltem, kissé enyhült a szorítás is a hasamban. Nem vettem fel a kibicek bekiabálásait sem. Úgy drukkoltak, huhúztak, mintha legalábbis az olimpián küzdenénk... Egyébként érdekes lenne, ha kijutnék az olimpiára, igen ciki lenne. Magyarként, Japán színekben indulni, az egyik honfitársam ellen... Megkaptam a japán állampolgárságot is. Így ha kérdezik hivatalos dokumentumon, mind a kettőt be kell írnom. Bizarr belegondolni, hogy a piros-fehér-zöld zászló és Kölcsey himnusza helyett egy fehér alapon, piros körös zászló lenne mögöttem, és felcsendülne, hogy kimi ga jo va... oké, leálltam. Maradok a jó öreg Isten áldd meg a magyart-nál! Igen elbőgném magam. Ez a gondolatmenet pont elég volt, hogy melléüssek, és a labda elszáguldjon mellettem.

– A kurva életbe! – káromkodtam jó szokásomhoz híven magyarul. – Hogy nekem is ilyen faszságokon kell, hogy kattogjon az agyam! – ostoroztam magam hangosan.

– Ne borulj ki! – lépett mellém Masaru.

– Faszt ne háborogjak, mikor úgy vigyorogsz az emberre, hogy falnak megy! – toporzékoltam.

– Zsombor, nem értjük mit mondasz! – mosolygott...

Oh, akkor jó! Ezek szerint most nem váltottam nyelvet, ami kifejezetten jó.

– Semmi, csak hülyeségeken kattogtam. – dohogtam most már japánul. – Eszembe jutott, hogy ha Olimpiára mennék, fapofával kellene néznem a piros-fehér-zöld zászlót.