Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvennegyedik dobbanás

Visszafelé számoltam. A kép szét-szétugrált előttem, nem csak az altatás miatt, hanem a félelemtől. Rettegtem, a könnyeim potyogtak, és ha tudok beszélni, utána sikítottam volna. Ijesztőek voltak a homályos képek, hangok, szagok... majd jött a semmi...

Lassan nyitogattam a szememet. Először nem tudtam, hogy hol vagyok. A fájdalom volt, mit először érzékeltem. A karom ólomsúlyú volt, de a torkomhoz emeltem. Fájt, lüktetett, és még mindig rettegtem.
Ekkor nyílt az ajtó. Ápolók, orvosok jöttek be. Megvizsgáltak, majd egy nagydarab férfi felemelt.
– Jó nagyra nőttél! – mosolygott rám.

Ha nem lettem volna fáradt és kótyagos, tiltakozni kezdek. Ha a torkomban nem egy elevenül lüktető sebet érzek, kiabálok... utána...
A karjaiban vitt ki a helyiségből, egy másikba, ahol már két ágy foglalt volt, és ott várt ő. Éreztem, hogy sírni akarok. Nyújtottam a kezemet, és ő felém lépett. A férfi átadott neki... a hősömnek... a mindenemnek... az édesapámnak.
Csak sírtam, és nyöszörögtem. Ő ölelt, és nem tett le. A karjaiban biztonságban éreztem magam! Énekelt és suttogott. Elmondta, hogy szeret, és itt marad velem. Nem hagy magamra, mert én vagyok az ő nagyra nőtt fia. Hittem neki, miért ne tettem volna? Soha nem hazudott, soha nem bántott! Védelmező karjai között ragadott el az álom.

***

A szemem hirtelen nyílt fel. Azonnal belehasított a fájdalom, de az semmi volt vadul verdeső szívem mellett! A könnyeim megindultak, ahogy az álom súlya rám nehezedett. Oldalamra fordultam, és sírni kezdtem. Nem akartam, de a könnyek könyörtelenül törtek a felszínre. Értesd meg a viharral, ha tudod, hogy ne tomboljon, az esővel, hogy ne essen! A kisbabával, hogy anya nincs otthon! Egy szerelmes szívvel, hogy ne szeressen! Hogy érthetné meg tehát egy sajgó lelkű fiú, hogy apa van, de még sincs? Hogyan felejthetném el a sok-sok évet, ami mögöttünk áll? Hogy feledhetném az ölelését, amiben mindig elbújtatott, ha valami bántott? Felnövök lassan, de akkor is az apukám marad! Miért alakult így? Miért lettem ilyen? Miért nem lehetek az, akit megálmodott?
A könnyeim csak folytak megállíthatatlanul! Továbbra sem akartam sírni, de ezt már nem én döntöttem el. Szívem sajgott, hadakozott, próbált megoldást találni arra, amire nincs! Ne haragudj apu, de önszántamból sem bírok más lenni! Haragudnom kellett volna rá, de nem tudtam! Ő volt a példaképem, a támaszom, amit egy pillanat alatt összeroppantott bennem! Én mégis reméltem! Vártam, hogy olyan legyen, mint régen, de olyan már nem lesz! Mindig köztünk fog feszülni, ami történt! Magamra haragítottam! Megérdemeltem a pofont, mert csúnyán beszéltem vele. De dühös voltam! Úgy tört fel belőlem minden elfojtott fájdalom, hogy képtelen voltam megállítani! Csak bugyogott fel a mélyből a perzselő, fájdalmas láva! Akkor és ott bántani akartam, ordítani vele, hogy miért csinálja ezt? Nem tettem, helyette provokáltam. Talán most vertem közénk olyan éket, amit kihúzni soha nem lehet már.
Újra megrázkódtam a sírástól. Azt hittem, már nincsenek könnyeim, de ha apára gondolok, mindig a felszínre bugyognak. Most is azt szerettem volna, ha ölel, és elmondja, hogy semmi baj nem lehet! Bármi is történjen, ő velem lesz! De nincs itt! Köztünk van egy fal, amit egyikünk sem bírt átmászni vagy lerombolni! Hiába rugdalom, nem enged! Helyette van sajgás, eszeveszett fájdalom! Annyira lüktet, hogy úgy érzem, soha nem fog begyógyulni. Az arcom már nem sajog. Eltűnt a vörösség, de amit a lelkemen szakított az a pofon, nem is ott fog látszani életem végéig, hanem a szívemen! Egy újabb heget kaptam, amivel tovább kell élnem!

– Zsombor! – nyomódott le az ágy mögöttem.

Nővérem ujjai letörölték a könnyeimet. Még kisebbre kucorodtam, hogy ne lássa, mennyire gyenge vagyok. Miért hiszi mindenki azt, hogy a magasságommal együtt bátor is vagyok? Miért néz mindenki egy kősziklának? Csak sírok és sírok, mint egy taknyos kisgyerek.