Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Huszonkilencedik dobbanás

– Oké! Elárulnád, mit csinálunk a konyhátokban? Tengeribeteg lettem, mire lehoztál az emeletről! – méltatlankodott Levente, miközben letettem a laptopomat a pultra, és a lenti aljzatba igyekeztem bedugni, hogy éltető áramhoz jusson a gép.

– Főzünk. – mondtam fel sem nézve, miközben tekergettem a kábeleket.

– A legutóbbi együtt főzésünkről nincsenek rózsás emlékeim! – dörmögte.

– Ha nem titkolsz semmit, akkor nincs min összeveszni. – folytattam a beszélgetést fel sem nézve.

– Juti terhes.

– Mi van? – kaptam fel a fejemet, és vertem bele a pult szélébe.

Azonnal szitkozódni kezdtem az anyanyelvemen, az a hülye meg csak röhögött.

– Csak vicceltem!

– Baszd meg a vicceidet, Levi! Tudod, hogy fáj! – nyafogtam.

– Rontottam a piaci értékeden. – röhögött tovább. – Egy dudorral a homlokodon nem tízen fordulnak utánad, csak nyolcan!

– Kapd be! – lapogattam a homlokomat.

– Nem abban a csapatban játszom, de ha lesz pasid, majd megkérem, hogy rója le a tartozásomat! – fetrengett tovább a nevetéstől.

– Már ha nem ütköztök nyelvi problémákba. – morogtam.

– Akkor megkérem a kerti törpét, hogy tolmácsoljon! – vonta meg a vállát, az én pulzusom meg az egekbe szökött, mihelyt meghallottam az elnevezést.

– Ígértél valamit! – figyelmeztettem.

Olyan szúrós szemmel próbáltam ránézni, hogy elszégyellje magát, de sajnos rám is igaz a mondás: nem minden kutya harap, amelyik ugat.

– Bocsi! – sóhajtotta. – Elfelejtkeztem róla, hogy nem basztathatom!

– Nagyon helyes! – Bólintottam. – Nos, akkor Juti nem terhes.

– Dehogy! – mosolygott. – Csak már untam, hogy a hátsódhoz beszélek. Akarunk gyereket majd, legalább hármat.

– Tényleg komolyan gondolod! – nevettem.

– Mikor megláttam, tudtam, hogy őt veszem el. – húzta ki magát büszkén.

Igen, tudom, ott voltam. Bennem meg egy világ omlott össze seperc alatt!

– Ez nálatok családi vonás? – kérdeztem viccesen.

– Lehet. Apu állítása szerint első pillantásra beleszeretett anyába, és viszont. Én is Jutiba, és Áron is Annába. – sorolta.

– Mázlisták! – horkantam fel.

– Majd nem mondod ezt, mikor 3-4 gyerek borzolja az idegeinket! – mutatott rá.

Éreztem, hogy a mosoly lehervad az arcomról, és a mélyben felmorajlik valami. Miért van az az érzésem, hogy még ez nagyon sokáig borzolni fogja az idegeimet?

– Nem mondod, hogy te is szeretnél? – kérdezte megdöbbentve.

Néha az az érzésem, hogy ő is gondolatolvasó.

– És ha igen? – kérdeztem vissza halkan.

– Akkor majd örökbe fogadtok! – tárta szét a karját barátom.

– Nem hinném, hogy az olyan egyszerű lenne! – lomboztam le.

– Akkor majd Zsut tehermentesíted annyiszor, ahányszor csak tudod. – vetette fel az ötletet. – Egyébként mióta lett téma nálad a gyerek? Kifejezetten kerülted a dolgot!