Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Huszonegyedik dobbanás

Szeretem a barátaimat. Minden baromságban benne voltam mindig. Sok szép emlékem van, amit otthonról hoztam. Például az első május 1-je. Levi napokig győzködött, hogy állítsunk májusfát. Semmi kedvem nem volt hozzá, de azt hiszem ez érthető volt. Elsétáltunk a határra, ahol elterült egy méretes fasáv. Naná, hogy barátomnak egyik sem volt elég jó! Órákig bolyongtunk a pár kilométeres sávban, míg találtunk egy megfelelőt. Életemben nem dobáltam olyan undorodva sehová színes szalagokat, mint akkor (nem mintha azelőtt, vagy azóta lett volna ilyen). Aztán meg kössetek ki egy 3-4 méter magas ágat egy olyan kerítéshez, amin keresztül rátok vicsorít egy marha nagy kutya. Levit megismerte. Ő tartotta a frontot, míg mi kötöztünk. Az a dög addig volt nyugodt, míg oda nem mentem. Őrült ugatásba kezdett. Még a pofáját is kidugta. Felkapcsolódott a villany az őrült ugatásra. Ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk, mire kinyílt az utcaajtó. Levivel a szemközti árokba vetettük be magunkat, onnan kukucskáltunk ki. Juti apja fegyverrel a kezével jött ki. Rendőrtiszt, így nincs mit csodálni. Mikor meglátta a fát, leeresztette a fegyvert. Miután bement, és realizáltuk, hogy életben maradtunk, nagyot röhögtünk. Mondtam, hogy többet ilyet nem csinálok. Végül igazam lett, a következő május már Japánban ért.

Hogy is kanyarodtam ide? Ja, igen, hogy sok mindent megteszek a barátaimért. Az már sok egy kicsit, hogy reggel hétkor egy kávézóban könyöklök, kómásan! Ráadásul szombat van! Más ember ilyenkor még alszik, én meg Ren barátomra várok, mert, hogy nem teszem be még egyszer hozzájuk a lábamat, az fix.

Kinéztem az ablakon. A járdák még nedvesek voltak az éjszakai esőtől. A forgalom sem volt nagy, de még mindig nagyobb, mint otthon ilyen időpontban. Emberek sietnek valahová. Biztos van, aki munkába, más meg máshová. Belekortyolok a kávémba, talán segít a fáradtságomon. Sokáig játszottunk Levivel, és valamikor hajnali kettőkor írt rám Ren, hogy találkozzunk itt reggel 7-kor. Erre mit mondhattam volna? Persze, hogy igent. Szüksége van rám. Pedig lett volna ötletem, mit csináljak. Lehet, rávettem volna a Cukiságot, hogy találkozzunk. Nem tudom, mi jár a fejében, de talán mindegy is. Jelenleg jól megvagyok vele. Izgató kis manó!

– Jó reggelt! – huppant le Ren mellém. – Ne haragudj, de anyu akadékoskodott!

Ráemeltem a tekintetem. Már fényévekkel jobban volt testileg, de a szeme olyan szomorúan csillogott, hogy legszívesebben a kávémba fojtottam volna bele magam.

– Nincs gond. – legyintettem. – Csak áruld el, hogy mi a búbánatért ülünk mi itt ilyenkor?

Lesütötte a szemét, és idegesen kezdett dobolni az asztalon. Ez tuti, semmi jót nem jelent.

– Veled akarok menni pakolni! – nyögte ki az asztalnak.

– Te nem vagy normális! – fakadtam ki.

Na, pont erről beszéltem. Reggelente nem biztos, hogy beszámítható vagyok.

– Tudom, – értett egyet – de látnom kell őt! – nyöszörögte.

– Tönkreteszed magad! – sóhajtottam. – Ren, egyszer már kiszáradtál, mert annyira nem foglalkozol semmivel! Most meg még taszítasz egyet magatokon?

– Tudom! – csattant fel kicsit hangosabban.

Szerencsére nem sokan voltak a kávézóban, de ők se nagyon figyeltek ránk.

– De fel akarom vinni azt a rohadt páfrányt! Látni akarom őt! Tudom, hogy hülyeség, de... – a szemében könnyek gyűltek.

Annyira sajnáltam! Úgy nézett rám, mint egy elárvult kiscica. Végtére is az. Akit szeret, azt megpróbálta eltaszítani, hogy teljesen egyedül maradjon a világban.