Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Negyvenötödik dobbanás 18+

Álltam a szobámban, és körülnéztem újra. A függönyök be voltak húzva, hogy a nyári melegben ne forrósodjon tovább a helyiség. Minden a helyén volt, csak én nem tudtam igazán, hogy mit is érezzek. Leültem az ágyamra, és néztem a földre fektetett matracra. Ennyi idő után végre eljött a nap. Újra látom azt, aki annak idején lángra gyújtotta a szívemet. Mennyivel lesz másabb így nézni rá? Őt szerettem először, majd feledtem el másért. Most miért nem működik így? Miért kell csalóként élnem? Miben más a most, mint a múlt volt?

Kedvelem Ayatot! Minden vele eltöltött percet csodának érzek! Elhessegeti a gondolataimat, tompítja az érzést, ami a lelkemben lüktet. Miért nem tud olyan erős lenni, mint a kékszemű volt, mikor felednem kellett otthon hagyott, első szerelmemet? Miért nem tudja egy kézmozdulattal elhessegetni, kitépni a lelkemből őt? Miért kell így élnem? Hazudni és túlélni? Túlélni, hogy veszettül sajog, azt hazudni, hogy boldog vagyok? De hisz az vagyok, ha minden percemet a párommal töltöm! Azonban elég egy szó, egy mondat, és érzem, hogy a szívem még nem felejtett. Lüktet, sikít, azt suttogja, hogy nem szerethetek mást, míg nem feledem a törékeny angyalkámat.

Hátradőltem az ágyamra, és lehunytam a szememet. Újra láttam, ahogy hosszú idő után mosolyog. Együtt rendeztük át a szobát. Eltereltem a gondolatait, és egy kicsit mintha a régi lett volna. Ajkai folyamatosan felfelé görbültek, ami megbabonázott, és még mélyebbre taszított az önvád bűzös mocsarában. Érinteni akartam! Nem volt szösz a hajában, de nekem hozzá kellett érnem! Éreznem kellett a selymet az ujjaim alatt! Elborzadtam saját magamtól, de nem volt olyan erő, ami visszatartotta volna a mozdulatomat! Ahogy a következőtől, és a következőtől sem tudott eltántorítani! Még azt is megkérdeztem, hogy nálam alszik-e. A válasz egyértelműen igen volt. Aludhattam volna a leterített szivacson, úgyis két hétig lesz a fekvőhelyem, de nem tettem ezt. Miért is csináltam volna? Miért is próbáltam volna elszakítani magamat tőle? Hisz megígértem, hogy nincs olyan dolog, ami távol tarthatna tőle, de mikor ezt ígértem, még nem éreztem így. Még a szívemet nem mardosta a kétségbeesett szerelem! Még nem vádoltam magam azzal, hogy semmibe veszem a páromat! Lehet így élni? Néha úgy érzem, hogy igen. Néha viszont a padlót verném, és kiabálnék, hogy miért kell velem ezt csinálni? Miért nem dönthetem el én, kinek adom a szívemet? Miért kell olyannak lennünk, mint egy száraz falevél, amit fel-felkap a szél, és ide-odarángat kedve szerint? Összezúz ez a kettősség, amit érzek! Szeretek, aminek szebbnek kellene lennie! Boldognak kellene lennem, és a gyomromban repkedő, csak leányregényekben létező pillangókat számlálnom! Ehelyett van a kínzó, fojtogató vágy valakiért, akit nem érhetek el! És vannak a lelkiismeretem szörnyű hangjai, amelyek vádolnak folyamatosan éjjel és nappal!

Az oldalamra fordultam. A fejem alá került a kispárnám huzata. Már tiszta illatú az egész ágy, csak ez az egy darab őrzi még a legfinomabb illatot a világon. Béna mi? De nem tudok mit tenni! Közelebb hajolok az anyaghoz, hogy beszívhassam a bergamott kellemes illatát. Halványan, de őrzi még, hogy még fájdalmasabb legyen számomra a létezés!

Megszólalt a telefonom, így kihalásztam a zsebemből.

– Szia, előttetek vagyok. – szólt bele a párom.

A torkom megfeszült, de lenyeltem a kínzó fájdalmat.

– Megyek! – nyomtam ki, majd a párnahuzatot a matracon lévő párna szövetébe rejtettem.

Tisztára nem vagyok ép, de nem léptem vissza, hogy kivegyem, és a szennyesbe vigyem! Még képtelen vagyok ellökni magamtól bármit is, ami hozzá kötődik!

Gyors léptekkel mentem le a lépcsőn, hogy beeresszem rajta a férfit, kit magam mellé választottam, hogy segítsen át ezen az egészen.

– Szia! – nyitottam ki az ajtót, és elmosolyodtam, mikor megláttam.