Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvenhetedik dobbanás

Kipp-kopp, kopogtatta az ablaküveget az eső. Ahogy néztem kifelé, a város szürkébe öltözött, és igen lehangoló volt a látvány. Nem szeretem a sok esőt! Most kiváltképp nem! Ha csak megkoccantak a cseppek az üvegen, a gyomrom ugrott egyet. Várnom kellett, és ennél talán rosszabb nincs is a világon! Sokféle várakozás létezik. Van, hogy valakit várunk, akit régen láttunk, vagy olyat, akit minden nap, de nélküle nem élet az élet. És van az a fajta, mikor egy ítélet lebeg a fejed felett. Úgy érzed, hogy nincs hatásod a történtekre, nélküled fognak valami fontosat eldönteni. Ez kiborító tud lenni! Gondolkodtam. Rengeteget! Az elmúlt napokban nem sokat aludtam, csak vártam, hogy megcsörrenjen a telefonon. Üzentem, mert üzenni akartam, és... napok teltek el, mire egyáltalán választ kaptam... egy lehetőséget, hogy beszéljük arról, mi lesz ezután.

Tudom, hogy nekem nem sok közöm van a dologhoz, és hogy az én szavam vajmi keveset számít. Ám, szeretném ha ezen tisztességesen átesnénk, ahogy Hinata is mondta. Begubózni, ezen rágódni nincs értelme nap mint nap, míg nem kaptál mindenre megfelelő választ! Fájni fog, akármit is hoz el most ez a beszélgetés, de látnom kell! Meg kell róla győződnöm, ha ki is írja magát az életemből, egészségesen teszi, tiszta lelkiismerettel! Nem akarom, hogy ennél jobban fájjon neki! Erősnek kell lennem, és bármennyire is rosszul fognak érinteni a szavai, nem szabad nehezítenem az ő életét! Mert abban biztos vagyok, hogy fájni fog! Sok mindent átgondoltam, mérlegre tettem, és hiába vagyok tisztában az érzéseimmel egy kékszemű csoda iránt, ez most mégis fáj! Akartam őt, és megkockáztatom, hogy talán így is szeretném... gyerekestől! Emlékszem, mit mondott Ichikawa-san, hogy ha belemegyek ebbe, akkor már felelek egy pici életért is! Hogy talán én csak a sokadik leszek a sorban! Ehhez lehet, hogy fiatal vagyok még, de a lelkemben uralkodó szorító érzést nem bírom legyőzni! Nem akarom elengedni őt!

Újra kinéztem az ablakon. A hamuszínű függönyön át is megismertem alakját. Lassan lépdelt, kezében esernyőt tartott. Homályos volt, ami még fájóbbá tette számomra a dolgot. Valami azt súgta, hogy búcsúzni fogunk! Az egész testem beleremegett ebbe a gondolatba. Sokféle búcsún vagyok már túl. Újév hajnalán egy fiút hagytam magam mögött, akit szerettem. Egy országot láttam összezsugorodni, ahogy felszálltunk a géppel, hogy messzire vigyen. Egy érzést kaptam újra, csak hogy azt is elengedjem. Mi kell még az életnek? Őt miért kell odaadnom? Miért veszi el? Tartozom valamivel, hogy ennyire fájó és drága árat kell fizetnem? Elvették anyukámat, elvették a szülőföldemet, az első szerelmemet, a másodikat is adnom kell? Apukámat is „kérte" az élet, és most még őt is követeli! De mi van, ha nem adom? Mi van, ha körmöm szakadtáig harcolok érte? Mi van, ha azt mondom, ha beledöglök is kitartok mellette, míg csak élünk? Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Ennek most nincs itt az ideje! Most nem születhetnek meg ezek a könnycseppek, akkor sem, ha veszettül fájnak! Vettem néhány mély levegőt, hogy megnyugodjak! Újra kinéztem az ablakon. Ő az üveg előtt állt, és nézett befelé. Tudtam, hogy nem lát a fényviszonyok miatt. A háta meghajlott. Nyoma sem volt annak az egyenes férfinak, aki pár hónapja megszólított ugyanitt! Itt kezdődött, és talán itt ér véget minden! Csak néztem elmosódott alakját a párás üvegen át. Egy karnyújtásnyira volt, de mégis oly távol! Köztünk feszült az üveg, és megannyi fájó érzelem! Ő csak állt, és nézett befelé. Nem láttam az arcát, de már a tartásából láttam, hogy szíve szerint elfutna! Azt nem engedhetem meg! Így nem lehet vége! Gondolkodás nélkül álltam fel, és sétáltam az ajtóhoz. Nem zavart, hogy esik, mellé sétáltam.

– Megázol. – mondta csendesen, továbbra is az üvegre bámulva.

Az arcára néztem. Csak profilból láttam, de így is ijesztő volt! Fogyott! Arccsontján tisztán látszott! A puha hús, amit szerettem csókolni, orrommal cirógatni, beesett! Nem fog már attól nevetni, ha ráfújok! Nem fog már többet annak örülni, ha végigsimítok rajta, mert már nincs! Elvették! Ellopták... talán soha vissza sem jön!