Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Ötvennyolcadik dobbanás

A falamon apró fényecskék remegtek, ahogy a trehányul elhúzott függöny résein bekúsztak a szobámba. Még csak hajnalodott, de én nem bírtam aludni. Két hete nem bírok rendesen pihenni! Ha a fáradság el is nyom, pár óra múlva már pattan is fel a szemem. Megöl a várakozás! Megígértem, hogy nem zaklatom, de már kezdem elveszíteni a hitemet! Kezdem úgy érezni, hogy ő ezen a módon akar kilökdösni az életéből.

Sokat gondolkodtam. Átnéztem a fenntöltött éjszakákon az összes érzésemet, kétségemet. Nem állok erre készen, önmagamtól legalábbis nem! Ijesztő a gondolat, hogy egy gyermek kénye-kedve szerint ugráljak! Viszont ott a másik oldal: Ayato! Már ez a két hét sok volt, amit nélküle töltöttem! Korábban minden nap beszéltünk, de most csend van! Néha-néha váltottunk néhány üzenetet, de mindegyikre az volt a válasza, hogy minden rendben van, amit én nem hittem el, de bíznom kellett benne. El kellett hinnem, hogy ha körvonalazódott benne minden, velem is meg fogja osztani! Az első pár napban izgatottan néztem a telefonomat, majd szájhúzogatva, most meg már kétségbeesetten várom, hogy megszólaljon! A tegnapi üzenetem már olvasatlan volt! Egyik éjjel végigolvastam az elmúlt hetek összes beszélgetését. Olyan jól indult minden! A tétova beszélgetések, majd a félreérthetetlen megnyilvánulások, végül az egyszerű tőmondatok. Ő így próbálna felejteni? Így akarnak elfelejteni?

A telefonom megrezzent. Izgatottan kaptam fel, de a kijelzőről Levi arca mosolygott rám. Csalódott voltam, de azért felvettem a telefont, miközben villanyt kapcsoltam.

– Tényleg ébren vagy! – jegyezte meg fintorogva. – Tudtam én, hogy igaza van a kerti törpének! – fújta ki élesen a levegőt.

Felvont szemöldökkel néztem rá.

– Szép estét! – köszöntem. – Ti mióta beszélgettek rólam?

– Tegnap küldött egy üzenetet, hogy mielőtt feküdni megyek, nézzem már meg, hogy ébren vagy-e! És jé, ébren! – rázta a fejét rosszallóan.

– Nem tudok aludni! – vallottam be csendesen.

Tud mindenről, így nincs értelme tagadnom a dolgot. Elmeséltem neki, ahogy a többi barátomnak is. Mindenki elképedt, mikor megtudták. És mindegyikük azt kérdezte, hogy mi lesz ezután. Én meg nem tudtam mit mondani, csak azt, hogy fogalmam sincs.

– Még mindig semmi? – kérdezte csendesen.

Bólintottam. Az ő arca elkomorodott. Elhúzta a száját. Tudtam, hogy mire gondol, amire én is, hogy ennek így lett vége.

– Kerested?

– Az elmúlt két hétben minden egyes nap írtam egy rövidke üzenetet. – sóhajtottam. – A tegnapiakat már meg sem nézte. – meséltem savanyúan.

– Ez még nem jelent semmit! – rázta meg Levi a fejét. – Borzasztó nehéz ez így! Egy gyerek mindent megváltoztat! Ezt a saját bőrömön tapasztaltam, amikor Sára született.

– Tudom, emlékszem rá! – mosolyogtam halványan. – Te mit tennél a helyében? – kérdeztem meg hirtelen. – Mondjuk, szakítanál Jutival, de még összejárnátok, majd jönne valaki, akivel élvezel minden percet, aztán jönne az exed, hogy babát vár tőled? – nyögtem ki egy szuszra.

Engem ez a dolog nem fenyeget, és rohadt érzés annak a félnek lenni, akinek nincs beleszólása!

– Az a baj, hogy férfi vagyok. Nem az én testemben növekszik a baba. Zsombor, vess meg, de megkérném rá, hogy vetesse el! – mondta csendesen.

Nem vetem meg, hisz nem vagyunk egyformák. Az ő lelke elbírná ezt, de Ayatoé nem, pláne, hogy már biztosan túl van azon a határon. Igen, megnéztem, és a biológiával azért képbe vagyok annak ellenére, hogy a szaporodás engem nem érint. Amikor Ayato megtudta, már akkor legalább tíz hetes volt.