Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvenkilencedik dobbanás

Óvatosan másztam ki az ágyból, próbáltam kedvesemet nem felébreszteni. Olyan édesen kapaszkodott mindig belém, hogy sajnáltam kiszállni alóla, de a szükség nagy úr. Elmosolyodtam, mikor utánam fordult. A szívem olyan hevesen dobogott csak attól, ha néztem! Sokszor megesett, hogy ha előbb felriadtam, a bámulásával ütöttem el az időt. Annyira szép és ártatlan ilyenkor, nem nyomja a vállát ezernyi súly. Nem egyensúlyozik az ép ész és a szakadék között. Az elmúlt hetek nem voltak könnyűek. Az, ami kiderült, kicsit megzilálta az édesem lelkét. Nem akarta, hogy másképp nézzenek rá! Nem akarta, hogy sajnálják, azonban ez már mind elkerülhetetlen volt! Ő már nem az a fiú volt, aki korábban! Talán ő nem is látja még, de ami történt, esélyt adott neki egy szebb jövőre: színjáték, álarcok nélkül! Szíve talán sokszor összeszorul még. Néha talán elbújna még majd a világ elől. Ám lassan kinyílik mindenki felé, ahogy tette ezt velem is. Egy napon ragyogni fog! Egy napon már senki nem emlékszik arra a Hinatara, akit éveken át mutatott. Majdnem azt fogja látni mindenki, akit én. Azonban szívének néhány rezzenése csak az enyém. Nekem dobog, és úgy érzem, ez így teljesen jó.

Közelebb hajoltam. Apró puszit leheltem az arcára. Meztelen válla megremegett, apró sóhaj kelt életre ajkain. Megcirógattam a bőrét, mire halkan nyöszörögni kezdett. Imádtam ezeket a neszeket, a szája remegését, miközben némán kér. Újra és újra szárnyalni akart, és én újra meg újra vele vágytam repülni! Éreztem, ahogy a láng ismét meggyúl bennem! A hormonok cikázásba kezdtek ismét! Őrülten szomjazni kezdtem rá, pedig csak pár óra telhetett el legutóbbi szeretkezésünk óta! Mindig vágytam rá! Mindig vágyott rám! Egy percig nem mutatta, hogy nem akar engem vagy hogy eltaszítana. Hiába bántja a jelen, az ujjai belém kapaszkodnak. Minden percet, amit velem tölt, teljes egészében teszi. Ilyenkor nincsenek emberek, szavak, nincsen múlt! Csak ő, én és az érzéseink! Azt hiszem, lassan megérti, hogy mit jelent nekem! Nem kell a tökéletes! Nem kell a hiba nélkül működő gépezet! Nekem ő az igazi, a megismételhetetlen! Egyértelműen akar engem, akarja a jövőt! Velem tervez, és szíve után megy. A történtek ellenére nagyon jól vizsgázott. Esélye nyílhat tényleg egyetemre menni. Én nem tartok oda vele, amit kicsit búsan fogadott, de elsuttogtam neki, hogy előkészítem a jövőbeli életünket. A következő évben dolgozhatok kicsit többet. Majd, ha végzek, valószínűleg fel is vesznek oda dolgozni. Ráléptünk az útra, arra, amin együtt szeretnénk menni, és egy napon közös révbe érünk majd.

Akármennyire is akartam újra csókolni, ölelni, a szervezetem jelezte, hogy másra lenne szüksége. Csendben felöltözködtem. A hugi elég éber, nem szeretnék csupaszon belebotlani valakibe. A ruha mindig ki van készítve, akár nálunk alszunk, akár itt. Ha Hinatáéknál töltjük az estét vagy a napot, ott még a kulcs is a zárban a legjobb barátunk. Érti a két kislány, hogy szeretjük egymást, de nagyjából itt ki is merül a dolog, mert továbbra is ki akarnak sajátítani. Kérdeztem is kedvesemet, nem lát-e valami hasonlóságot. Mire ő buja mosollyal, ártatlan arccal közölte: nem érti miről beszélek.

Mikor már rajtam volt a szabadidőnadrágom és a pólóm, az ajtóhoz lopóztam. Elfordítottam a kulcsot, mert hiába laknak a házban csak felnőttek, visz a rutin minket. Meg egyszer a hugi is feléri majd a kilincset...

Óvatosan húztam be magam mögött az ajtót. A testvérem szobájából fény szűrődött ki. Megejtettem egy mosdóhasználatot. Majd úgy gondoltam, hogy visszabújok a kedvesem mellé. Ekkor sírt fel a húgom. Hallottam Mitsukot, hogy csitítgatja, majd sírás ütötte meg a fülemet, ami nem a húgomé volt. Emiko szobájához siettem. Lassan beléptem. Mitsuko sírva kérte a tesómat, hogy aludjon végre! Magához ölelte, és halkan zokogott. Elég volt ránéznem, hogy lássam, borzasztó kimerült. Apu is alig áll a lábán, annyira fáradt. Közelebb sétáltam hozzá. A szívem elfacsarodott a sápadt nő láttán.