Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Kilencvenhatodik dobbanás

A napok elteltek, olyan hirtelen suhantak el, mint őszi szellő szokott a házak között. Hol fényes volt egy nap, hol homályosabb. Hol tombolt a mélyben valami, hol pedig a Nap ragyogott felhőtlenül. Nehéz volt a kettősség. De ki kellett tartanom, hinnem kellett, hogy lesz még szivárvány. A lelkem érte remegett, vele sajgott. Öleltem és szeretgettem, mikor kicsit rosszabb volt. A szívem fájdalmasan dobbant érte, ha lehet eltörlök minden rossz emléket. Nem mondom, hogy visszaesett, de nem is volt már annyira felhőtlen, mint az alatt a két hét alatt volt, és még utána egy kicsit. A szürke hétköznapok nyomták, de mindent megtettem, hogy egy kis fényt csempésszek az ilyen napjaiba. Ő ezt mosolyogva fogadta. Őszintén boldog volt akár egy szál virágtól is. Akartam, hogy továbbra is tudja, vele vagyok! Nekem ő a tökéletes, a maga hegeivel együtt! Aztán napok jöttek vidáman. Sziporkázott, és úgy éreztem, minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, majd belerondított egy-egy sötétebb napkelte, de azt hiszem, mikor megjelentem nála a napja, mindig szebb lett.
Azonban ez a perc most nem rólunk szól. Mindig ő pattog az agyamban, de most megakasztotta valami más. Valami csodálatos, valami hihetetlen. Olyan, amire vártunk már, akinek a létezése ugyanolyan fontos, mint a szerelmemé. Mintha elnémult volna belül minden, úgy bámultam a becsomagolt, piciny lényt a kiságyban. Aludt, nem mozdult, de a szívem vadul dobogott a látványától. Azt mondják, hogy egy gyermek érkezése csoda, aki fényt hoz a szülei életébe. Ártatlanok, nem tudják még, mennyire kétszínű is a világ. Hiába csak napokban számolható még az életük, mégis örömet okozhatnak ott, ahová érkeznek. Csak néztem a piciny lánykát a kiságyban. Bőre kicsit sötétebb tónusú, haja szálegyes, dús és koromfekete. Szeme nincs olyan keskeny vágású, mint egy japánnak, de nem is ül olyan magasan, mint nekünk a nővéremmel. Apu azt mondta, hogy kék a szeme, bár én még nem láttam ébren. Nem rég értem haza. Az utam azonnal ide vezetett, hogy végre megnézhessem, kit vártunk mindannyian olyan nagyon.

Még az utolsó percben is ránk hozta a frászt! Éjszaka közepén indultak meg a kórházba apáék, mert valami nem stimmelt. Elfolyt a magzatvíz, ami zöld volt már. Zsuval a kanapén ülve vártuk, hogy apu hívjon. Úgy éreztem, szétszakadok belül! Úgy éreztem, hogy a kétségbeesés szaggat szét az eltelt órák nyomán! Majd megcsörrent a telefon. Apu bátor volt mindig, de pityeregve mondta el, hogy életmentő császármetszés kellett, de mind a ketten jól vannak. A lelkem felsikkantott, Zsu sírva fakadt, én is remegtem, de kitartottam, és öleltem síró nővéremet. Soha nem éreztem még ezt a fajta nyomást, torokszorulást, amit már kétszer is ezért a kislányért! Ilyen érzés nagy testvérnek lenni? Ennyire reszketni valakiért, akit nem is ismerünk igazán? Lehet ennyire szeretni valakit, akit még nem is láttunk? A válasz most már, az egyértelmű igen!
Remegve emeltem meg a kezemet. Meg akartam érinteni, hogy tudjam, végre tényleg köztünk van! Benyúltam a kiságyba, finoman érintettem a bőrét. Puha volt és meleg, és szívemben a szeretet még erősebb lett! Lángolni kezdett, szeretni akartam őt, játszani vele később! Megtanítani neki, hogy bármi is történjen vele, én ott leszek! Ha kell, az éjszaka közepén is elindulok majd hozzá, ha arra kér!
– Szia, Emiko! – köszöntem halkan, magyarul. – Én vagyok a bátyád, Zsombor. Rajtad kívül kevesen fogják tudni helyesen kiejteni! – nyeltem nagyot. – Vártunk ám rád!

Álmában elmosolyodott, mire a szívem félrevert kicsit. Apró arca angyalivá vált az önkéntelen reflextől.

– Igazi rémisztgető vagy! – folytattam a fejét simogatva. – Ha lehet egy kérésem, a továbbiakban ne tedd ezt apáékkal, jó? – kértem csendesen.

Elhúztam a kezemet, nehogy felébresszem. Tudom, hogy alvó babát nem piszkálunk, de muszáj volt megérintenem! Szerettem volna megfogni! Valami belül mocorgott bennem! A lelkem azon zuga reszketett, amit próbáltam mindig elzárni, de most valamiért nem lehetett! A felszínre akart törni, és újra szurkálni kicsit! Nem kellene ilyesmire gondolnom, ahogy sok velem egykorú sem teszi. Mégis kikívánkozik belőlem, mert tudom, hogy nem lehet. Másnak ez egy vállrándítás, és a ráérünk még ezen gondolkodni, de akinek nem lehet, annak eszébe jut egy ilyen gyönyörűség láttán. A gyomrom megremegett, éreztem a nyomást is a szememben. Egyszer már biztosan nem fogok így reagálni rá! Most sem kellene, tudom, de nem bírom a lelkem panaszos nyikkanásait figyelmen kívül hagyni!
Ekkor kinyitotta a szemét, ami sötétkéken pásztázta azt a pár centit, amit látott. Szája hirtelen legörbült, majd a másodperc töredéke alatt sírni kezdett teljes hangerővel. Azonnal lépteket hallottam. Apu jött be.
– Nem ébresztettem fel! – néztem rá kicsit kétségbeesetten.
– Tudom. A babák már csak ilyenek. – mosolygott, majd benyúlt a kiságyba, kicsomagolta a plédből, és karjaiba vette a húgomat.