Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Harminchatodik dobbanás

Egész éjjel vergődtem. Nem találtam a helyemet. Hol felriadtam, hol elaludtam újra. Ezernyi kép tolongott az agyamban, mind ugyanarról szólt: apáról és rólam. Lepergett ezer dolog előttem, és újraéltem, ami pár órával korábban történt. Nem tudom, hogy mikor hagytam abba a sírást. Arra sem emlékszem, hogyan kerültem ágyba. Akárhányszor felébredtem, egy kéz simogatta meg az arcomat, és suttogta, hogy nincs semmi baj. Magához ölelt. Fejem a mellkasához ért, és hallgattam a szívdobbanásait. Megnyugtatott, pont ugyanúgy, mint a csecsemőket az anyukájuké.

Most is felriadtam valamire, de most nem mozdultam, hogy ne ébresszem fel a hozzám simuló fiút. Lehunyt szemmel szívtam be az illatát, és élveztem ölelését,.. de ettől újra rosszul lettem! Emiatt van, hogy apu nem akar már engem! Nem tudok vele mit csinálni! Képtelen vagyok befolyásolni, amit érzek, amire vágyom! Ki kellene tépnem magamból valamit, ami fontos a számomra, ami én vagyok! Azért, hogy neki megfeleljek? Milyen elcseszett dolog ez így? Mi jogon kér olyat, amit nem tudok teljesíteni? Miért fontosabb egy név, mint a saját fia boldogsága?

– Nem tudsz aludni? – kérdezte a barátom rekedt hangon.

Közelebb bújtam hozzá. Most én hajtottam a fejemet a mellkasára, és nem fordítva. Pici testével védelmezett, próbált megnyugtatni, és elbújtatni a világ elől, ahogy én szoktam.

– Felriadtam. – feleltem halkan.

A torkom fájt a keserves sírástól.

– Minden rendben lesz! – simogatta meg a hátamat. – Apukád szeret téged, csak kell némi idő! Nem mindenki fogadja be ezt azonnal.

– Tudom, de akkor is fáj! Én naivan azt hittem, hogy majd minden jó lesz! Erre... – elcsuklott a hangom, ahogy a tekintetére gondoltam. – Csalódott bennem! Ő nem ezt akarta.

– Nem az ő, és még csak nem is a te döntésed volt. – ellenkezett türelmes hangon a barátom, ahogy ezerszer megbeszéltük már. – Elhiszem, hogy nem esett neked jól, de adj neki időt!

– Adok én bármennyit, csak nem tudok ránézni! Félek, hogy olyat látok, amit nem akarok! Ő látni akar megnősülni, gyerekekkel, de én ezt nem tudom megadni neki! – suttogtam.

– Volt egy kép benne rólad, és ez most összetört. Ha csalódunk, képesek vagyunk olyat mondani, ami fájdalmat okoz a másiknak. Hidd el, hogy már megbánta, de míg nem billen minden vissza a helyére benne, addig ez köztetek fog feszülni! Lehet, hogy nem ma, hanem egy hét múlva, egy hónap múlva léptek túl ezen, de sikerülni fog! Apukád nem önző, neki a ti boldogságotok a legfontosabb, és rá fog jönni, hogy te így vagy az! Nem kell ahhoz gyerek, hogy egésznek érezd magad! – magyarázta csendesen, miközben ujjaival a tarkómat simogatta.

Egészen ellazultam. Az érzéseim igen eltompultak, most csak élveztem a jelent, amit vékony, pici keze adott meg nekem! Olyan érzés volt, mintha egy lanyha szellő simogatna folyamatosan.

– Te akarsz gyereket? – suttogtam el a kérdést.

– Ez egy érdekes kérdés. – felelte. – Mikor még Magyarországon éltünk, volt egy kisiskolás barátom. Elsős lehettem, mikor kistestvére született. Elmehettem megnézni. A kisfiút Zsombornak nevezték el.

Elmosolyodtam.

– Mikor hazamentem anyuhoz, lelkesen meséltem neki, hogy szeretnék egy testvért, fiút, és nevezzük Zsombornak! Anyu azt mondta, hogy nekem nem lesz már testvérem.

– Hát, mint látjuk tévedett! – jegyeztem meg mosolyogva.

– Igen, de lányok lettek, és egyébként is kiszúrás lett volna így elnevezni őket! – kuncogta. – A lényeg, hogy dacosan mondtam, hogy oké, akkor majd a fiamat fogják így hívni.