Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Hetvenhetedik dobbanás

Soha nem hittem igazán Istenben. Néha elgondolkodtam azon, hogy van-e felsőbb hatalom. Van-e, aki irányít, és ha van, a világ miért olyan, amilyen? Miért vannak háborúk, betegségek? Miért szenvednek el gyerekek súlyos, lélekromboló történéseket? Miért kell még gyerekként megtapasztalniuk, hogy a szörnyek nem a könyvekben élnek, hanem közöttünk? Miért kell elvenni szülőket a gyerektől, és fordítva? Annak, aki hisz, valószínűleg van erre magyarázata. Csak épp én nem tudok egyetérteni vele, ahogy a magam kapcsán sem. Elvileg Isten szeret minket. A saját képmására teremtett minket. Engem ilyennek: melegnek. Nem gondolnám, hogy akkor annyira utálhat, bár az erről szóló részeket így pont nem is értem a Bibliában, de lehet, velem a baj. Mikor kisebb voltam, és apu nem tudott értem jönni, Mancika néni, a szomszéd, idős hölgy járt értem az oviba. Ő vallásos volt, de nem olyan elvakultan. Sokat mesélt nekem, olvastunk is a Szentírásból. Hátrányomra nem vált megismerni, de azonosulni nem tudtam a tartalommal. Ma meg már pláne nem, hogy láttam, milyen, mikor az szenved, akit szeretsz!

Megkereszteltek, mert nagyi ragaszkodott hozzá. Istentiszteleten egyszer voltam, mikor anyu meghalt. Emlékszem, hogy konokul nem sírtam. Csak ültem a padban. Mondtak valamit arról, hogy anyu előrement. Hát engem nem nagyon vigasztalt a dolog! Fel akartam állni, és kimenni, de a nővérem nem hagyta. Átölelt, ami megnyugtatott, de azóta sem változtam meg a hit terén, mégis elmentem az éjféli misére, mert ő szeretett volna.

Csendben sétáltunk a templomig, az éj, némán fogadott magába. Az ég borult volt, egy csillag sem látszódott. Sokan voltak a pici templomban, így hátul álltunk meg, főleg miattam, mert magas vagyok. Lépni nem lehetett, Hinata egészen hozzám simult, de nem tettem semmi olyat, ami nem oda illő. Örültem, hogy velem van! Érdeklődve néztem a pásztorjátékot, majd elkezdődött a számomra ismeretlen liturgia. Kényelmetlenül éreztem magam, de ahogy a homályos templomra csend borult, abban volt valami megnyugtató és csodálatos. Szinte érződött, hogy valami készül, ami emberi elmével felfoghatatlan! A mélységes csönd rám telepedett. Lehajtottam a fejemet, és hagytam, hogy ezek a furcsa percek magukkal ragadjanak. Kifejezetten rosszul esett, amikor a pap megszólalt. Felemeltem a fejemet. Kedvesem tarkóját láttam, ami megmelengette a szívemet. Életemben először elgondolkodtam rajta, hogy ott fenn, valaki nagyon szerethet, ha egy ilyen angyalt kaptam magam mellé!

Némán mentünk haza. Nem kellettek szavak. Ujjai az ujjaimba kulcsolva eléggé valóságosak voltak. Egymásba feledkezve ölelkeztünk az ágyban, majd ragadta el az álom madárkámat. Én még sokáig néztem bele a sötétbe. Az agyamban emlékek keltek életre. Volt, amelyik halvány volt, talán meg sem történtek. Képek, villanások, érzések. Nevetést hallottam, édes dallamot. Ujjakat éreztem, amelyek simogattak. Egy hang kelt életre bennem, egy ismerős dallam, egy vágyott tónusban: Álmodj hintát, homokozót, álmodj rétet, kis patakot! Aludj el, kisember, aludj el! A dallam szárnyra kelt bennem. Végigaraszolt a testemen. Fájt, mert nem hallhattam többet, de valahol nyugtatott, hogy velem maradt. A szívem elfacsarodott. A szemembe könnyek gyűltek. Mintha barátom érzékelte volna lelkem hangjait, még jobban hozzám bújt, átölelt. Letörölte a könnyeimet pici kezével. Nem szólt, de éppen elég volt közelsége, érintése, hogy lelkem kicsit nyugodtabb vizekre evezzen, és aludni bírjak kedvesem ölelő karjai között.

És most itt állok, a sötét, rideg kő előtt. Arany betűkkel rávésve mennyit élt édesanyám. Ő küzdött. Az utolsó percig nem akarta adni az életét, de nem sok esélye volt eleve a súlyos kór ellen. Minden nappal csak a fájdalma nőtt, minden nappal csak elhúzta az elkerülhetetlent. Azt mondta, hogy miattunk kel fel, miattunk visel el mindent...majd egy napon már nem bírta. Feladta. Buta fejjel megvádoltam, hogy megígérte, hogy hazajön, de nem mondott igazat! Sok-sok év kellett, hogy megértsem, ebben az egészben neki szikrányi esélye nem volt! Én gyermek voltam, mit mondhattak volna? Azért hazudnak a gyerekeknek, mert a valóság ijesztő még a felnőtteknek is. Szeretnék, hogy a gyerekek, gyerekek maradjanak, míg csak lehet! Higgyenek a csodában! A lelkük ne sérüljön, ha nem muszáj! Közben ők is félnek. Apu biztosan tudta, hogy nem lesz könnyű, és nem lesz szép vége, de az ölébe ültetett, és nyugtatgatott, hogy anyu hazajön. Talán ő is remélt! Így is lett, de időről időre el kellett mennie. Olyankor mindig úgy éreztem, hogy nem jön többet haza, és egyszer tényleg nem jött.