Szerelem, sokadik dobbanásra /Befejezett/

Századik dobbanás 18+

Nyolc évvel később

Lassan nyitogattam a szememet. Végre örültem, hogy nem fáj minden kialvatlan éjszaka után. A szurkálás elmaradt, ahogy résnyire nyitottam pilláimat, bár, ha sajgott is volna a műtét ellenére, a világ legjobb gyógyszerével rendelkeztem. Aprót mozdítottam a kezemen, bár a légzését éreztem a mellkasomon. Csiklandozott. Tenyeremet az ujjaira simítottam. Évek óta töretlenül a mellkasomon aludt, és ott ébredt fel reggelente, hogy gyönyörű kék szemét láthassam, fényét adja nekem minden alkalommal. Az érzés, hogy van, nem halványult az idő múlásával, és nem tört meg a szenvedély sem! Voltak mélypontok. Volt idő, amikor azon gondolkodtunk egy pillanatig, hogy ő jobbra, én pedig balra. Elvonultunk csendben, és szíveink dobbanásait hallgatva rájöttünk, hogy a másik nélkül már nem bírunk létezni! Ő a felkelő nap, a szivárvány a vihar után, a puncsfagyiban a mazsola, a csokifagyihoz a tejszínhab! Ő életem újraindításának kezdete, és a lelkem mélyén hiszem, hogy az is ő lesz, aki szívem utolsó dobbanásait hallani fogja!

Megcirógattam az ujjbegyeit, mire jólesően sóhajtott. Ennyi év után is imádtam a hangokat, amelyeket ki tudtam belőle csalni! Teljesen mindegy, hogy a szeretetről vagy a vágyról mesélnek éppen az ajkain kisikló hangok, minden ő! A feje tetejétől, a lábujja hegyéig! Egy fiú, akit meggyaláztak, egy kamaszgyerek, aki nem találta sokáig a helyét. Felkelt a hamvaiból, és ma szebben ragyog, mint a Nap.

Kinyitottam szememet, nem bírtam már csukva tartani. A szobában félhomály honolt. Éjszaka volt még, de a trehányul elhúzott függönyön át bevilágított a soha nem alvó város fénye. Édes arca mellkasomon nyugodott, de kicsit az enyém felé fordult. Mindig így szenderült álomra egy hosszú nap után. Haja kurta lett, a szabályoknak engedelmeskedett. Néha hiányoztak a tincsei, de már felnőttünk, és család lettünk. A társadalomban elfoglaltuk a helyünket, mindkettőnknek mást-mást diktált az élet, mégis kitartottunk egymás mellett, mert akartuk! Akartuk azt a csodát, ami sok-sok évvel ezelőtt napvilágra került egy karácsonyfa fényei alatt! Még mindig élénken él bennem a sápatag fény, nem halványult el, pedig azóta ezernyi pillanatot éltünk már át ketten.

Arcára simítottam, mire újra morogni kezdett. A szám felfelé görbült. Soha nem unom meg őt bámulni, érinteni! Visszasiklottam a kezére. A szívem nagyot dobbant, ahogy tenyerem bőre alatt megéreztem a langyos fémet! Ujjaimmal végigsiklottam rajta. El sem hittem, hogy ezt megértük! Eljött ennek is a napja, egész lett minden!

– Még mindig bámulsz! – hallottam meg karcos hangját, majd felemelte fejét.

Az éjjeli lámpa fényénél is csillogott tekintete. A tündérek nem fukarkodtak az évek alatt, egyre több, és egyre csillogóbb kristályokkal hintették meg tengerszín szemét.

– Mert még mindig gyönyörű vagy! – feleltem.

– Mondd ezt ötven év múlva is! – nevetett fel.

– Tizenkét óra sem telt el, és már nem is emlékszel, mit ígértem? – kérdeztem mosolyogva.

– De igen. Örökké fogok emlékezni rá! – emelkedett fentebb.

Ujjaival megérintette a paplan fölött nyugvó kezem gyűrűsujját.

– Örökké. Ahogy arra is emlékszem, amikor megígérted, hogy megléped. Vágytam rá, hogy akkor én lehessek melletted! – hintett csókot a karikagyűrűmre, amit nem is olyan régóta viseltem, de imádtam.

Nem számít, hogy otthon nem érvényes! Pont nem érdekel! A lényeg az volt, hogy ő hallja! Hallja, mikor neki suttogom el az örök hűségről az eskümet! Ujja végigsiklott a csuklómon, a meztelen karomon, fel egészen a nyakamig. Ugyanaz a borzongás fogott el, mint kamaszkorunkban! Ugyanaz a vágy kezdett ébredezni, ami eddig a pillanatig ki sem aludt!